Ha az apátok lennék, először félnék. Féltenélek benneteket, mert már sok mindent tapasztaltam, és tudom, mire képes, ha eszét veszti a hatalom. Közben örömmel tapasztalnám, hogy valami büszkeség-féle lángocska ébredezik bennem. Hogy azért mégis csak az én fiaim/lányaim vagytok, és ahogy ilyen bátran viselkedtek, azt talán tőlem tanultátok. Bár igaz, én csendben néztem, ahogy ez a gőzhenger átrobog rajtunk. De a bátorság nem csak kiabál. Mert néha a hallgatáshoz is bátorság kell. A családért érzett felelősség, a munkahely elvesztésének réme csendre inti az embert. Tűrni kell, és az nagyon igénybe veszi ám a lelkierőt!
És aztán, ha az apátok lennék, azon kapnám magam, hogy mosolygok, ahogy a tüntetés képeit nézem. Arra gondolnék, most kovácsol belőletek Nagy Generációt a történelem. És lassan már egy picit irigykednék is. Az őszinte felháborodásotokat, a tiszta hangotokat, a hiteteket irigyelném. És azt kívánnám, maradjatok ilyenek, ameddig csak tudtok. Ne hasonlítsatok rám. Csináljatok egy szebb Magyarországot.