Bornai Tibor:

 Zeng az ének

 (Vámos Miklós Zenga Zének c. regénye alapján)

 

A terézvárosi fák alatt sok konszolidált év elszaladt,
de semmit nem felejtett el az a kisfiú,
aki akkoriban titkon hittanra járt,
mert anya szerint az sosem árt,
csak apa volt ideges és szomorú.

A téren, ha este lett, ropogtak a játékfegyverek
s az ablakokban kigyúlt a lámpafény.

Néhány rokon, ha összegyűlt és
politikáról szó került, csak suttogták,
ami nem volt elmondható.
A kisfiú csak hallgatott, és a néhány szó,
amit felfogott, hát minden volt, csak nem megnyugtató.

A világvevő rádión, egy őszi alkonyon,
egy recsegő hang a hazáról beszélt.
Apa fel-le járt, a kisfiú csak állt,
s hogy ne féljen úgy, hát énekelt egy dalt, hogy

Zeng, zeng az énekszó
és az úttörő kedve jó,
mert szép az életünk.
Ugye milyen jó nekünk?
Zeng, csak zeng az énekszó,
már a téren is hallható,
és a háztetők felett,
mint egy elszabadult luftballon,
lebeg.

Pár nap múlva egy hajnalon megszólalt a telefon,
egy ismerős hang sietve búcsúzott,
hogy ők elutaznak most messzire,
még az is lehet, hogy örökre,
de amint tudnak, majd írnak képeslapot.

A téren dörögtek a valódi fegyverek,
s az ablakokban kihunyt a lámpafény.
A család egy délelőtt a pincébe költözött,
s a kisfiú csak énekelte a dalt, hogy

Zeng, csak zeng az énekszó
és az úttörő kedve jó,
mert szép az életünk.
Ugye milyen jó nekünk?
Zeng, csak zeng az énekszó,
már a téren is hallható,
és a háztetők felett,
mint egy elszabadult luftballon,
lebeg.

Szerző: Bornai Tibor  2012.10.21. 19:05 1 komment

A demokrácia hívei azokért a jogokért küzdenek, amelyekkel a demokrácia ellenségei majd jól visszaélhetnek. Értelmes dolog ez?

Szerző: Bornai Tibor  2012.10.17. 09:45 2 komment

Ígérem, legközelebb arról írok majd, ami gyönyörködtet, most viszont arról fogok, ami bosszant. A postán, ahol gyakran dolgaimat intézem, két ablak várja a kuncsaftokat. Mindkettőnél "mindent lehet". A két ablaknál két sor áll, az újonnan érkezőnek el kell döntenie, melyik végén érdemes lehorgonyozni. Az ember sosem tudhatja, melyik sorban várakozik az a rém, akinél harminchat csekk van, vagy szatyrában ötven boríték, mindegyik ajánlott, és mindegyikről külön számla kell. Van tehát peches sor, és szerencsés.
Emberbarátibb helyeken ezt úgy kezelik, hogy csak egyetlen sort képeznek. Aki következik, ahhoz az ablakhoz lép, amelyik szabaddá válik. Nincs tehát önmarcangolás, hogy "jaj, miért is nem a másik sorba álltam", nincs dühöngés, hogy "mit képzel ez, mennyi mindent hozott egyszerre". Békésen halad a sor.
Már próbáltam szólni, kértem, magyaráztam, miért lenne jobb, ha nem kéne az embereknek kicsiben átélniük, amit a nagybetűs "élet" során úgyis folyton az orruk alá dörgöl a sors, hogy ők szerencsétlenek, mindig a rossz sor végén találják magukat. Legalább itt ne kelljen megutálniuk a többieket, azokat, akik szépen haladnak előre.
Nem sikerült elérnem, hogy csak egy sor legyen. Kettő van. Pedig egy sor több lenne.
Mi pedig továbbra is egymásra haragszunk.

Szerző: Bornai Tibor  2012.10.13. 21:14 5 komment

Sok autó visszapillantó tükréről fityegnek dísznek vélt ezek-azok. Van, aki macit, nyuszit és más, hasonló édi-bédi dolgokat lógat alá, de van, aki ott vallásos, és van, aki ott szereti a hazáját. 
Jelképesnek találom, hogy mennél szélesebb nemzeti színű szalag lóg a tükörről, az illető annál kevésbé látja, mi történik az orra előtt. Egy ilyen szalag mögé szépen befér egy anya, babakocsival. A hazafias sofőrt pedig elvakítja a hazaszeretet.
Azt hiszem, a hazaszeretet a Szeretetnek egy szűkebb részlete, speciális formája, egy fiókja. Míg a szeretetből minél többet adunk, annál több lesz bennünk, a hazaszeretettel nem így van. Minél többet teszünk ki a kirakatba, annál kevesebb marad bennünk. Az igazi hazaszeretet belül van. A külvilág csak a következményeit láthatja.

Szerző: Bornai Tibor  2012.10.11. 10:51 7 komment

Ez a fránya Deákné a felelős mindenért. A mondás azt sugallja, Deákné vászna nem elsőrangú magyar termék. Pontosabbat nem tudunk felőle, lehet, hogy másodosztályú, de az is lehet, hogy kritikán aluli. Micsoda borzalmas teher, történelmi felelősség nyomja tehát Deák feleségének törékeny vállait! Lehet, hogy egész életében nagyszerű vásznak kerültek ki a keze alól, és csupán egyetlenegyszer tévedett, az pedig mindjárt szólásmondásként sült bele a magyar nyelv ropogós kenyerébe. Lehet, hogy már másnap rádöbbent, az a tegnapi vászon bizony pocsékul sikerült, de hiába vonta le a levonható tanulságokat, hiába szaggatta meg ruháit bűnbánatában, hiába sorolta gyónás közben halálos bűnei közé az esetet, elkésett. A nép ajkán máris útnak indult Deákné vicik-vacak vásznának híre.
Mindig képességeink maximumát kell nyújtanunk, mert sohasem tudhatjuk, melyik pillanatban vetül ránk az a bizonyos fénysugár, és válunk egy csapásra híressé, sőt sztárrá, közszereplővé, onnantól pedig már nincs sok befolyásunk az események alakulására. Úgy vonulunk be a történelembe, a köztudatba, a köznyelvbe, a tankönyvekbe, ahogy abban a pillanatban viselkedtünk. Utólag magyarázkodni már nem lesz érdemes.

Valamelyik híresség egyszer azt mondta, nagyon vigyázzon az ember, hogy milyen dallal fut be, mert aztán majd azt kell énekelnie egész életében. Ha valaki hamis dallal ajkán válik híressé, népszerűvé, gazdaggá, először talán röhög a markába. Gratulál magának, hogy milyen ügyes volt. Később azonban feltétlenül elkövetkezik a pillanat, amikor ráébred, az a hamis hang tetszik mindenkinek, azt követelik tőle akkor is, amikor már tisztán szeretne énekelni.

Szerző: Bornai Tibor  2012.10.07. 17:47 3 komment

Szóval kéne már itt egy alapvető és nagyvonalú megbékélés, mert így, egymással birkózva, huzakodva, tántorogva rommá tapossuk a saját hazánkat és hülyét csinálunk magunkból ország-világ előtt. Száz év nálunk nagyon rövid idő, ezért, ha valaki azt mondja, jobb oldal, a másiknak mindjárt a fasizmus, Horthy és Csurka jut az eszébe. Ha azt mondjuk, bal oldal, akkor ismét mások Rákosira, Kun Bélára meg Kádárra asszociálnak. Mert még nem telt el túl sok idő, és ráadásul ezalatt a rövid idő alatt nálunk már minden volt, és az ellenkezője is.
Mi volna, ha azt mondanánk, húzzunk egy vonalat? Senki ne állítson szobrot se Kádárnak, se Horthynak, se Sztálinnak, se Hitlernek, hagyjuk egymás bosszantását. Inkább arra vigyázzunk, hogy a baloldal, tehetetlenkedésével, gyávaságával ne járassa le a szép baloldali eszméket, a jobb oldal pedig korruptságával, diktatórikus hajlamaival ne járassa le a szép jobboldali eszméket. Hazaárulónak pedig nevezzük ezentúl az illegális szemétkupacok lerakóit és a gyorshajtókat.
Na?

Szerző: Bornai Tibor  2012.10.06. 12:36 2 komment

Ha én gonosz lennék, és hatalmat szeretnék magamnak, megkérdezném magamtól, kire számíthatok. Azt felelném, a többségre. És vajon kik alkotják a többséget? Jól körülnéznék, és alapos tájékozódás után úgy találnám, valami miatt buta ember sokkal több van, mint okos. Mivel a buta ember szavazata éppen annyit ér, mint az okosé, hát úgy döntenék, a buták tetszését kell elnyernem. Mondom, ha gonosz lennék. Megvizsgálnám, minek örülnek a buta emberek? Úgy találnám, annak, ha valaki igazolja őket, érvényessé teszi a butaságaikat, ugyanazt mondja, mint ők, így állítva a sok butaságról, hogy az mind okosság. Ha gonosz lennék, már dörzsölném is a tenyeremet, hiszen okos is lennék, és egy okos tud úgy csinálni, mintha buta lenne. Könnyű az, gondolnám, ha gonosz lennék. Sokkal könnyebb, mint egy butának úgy tenni, mintha okos lenne. Azon a szitán ugyanis az okosok hamar átlátnak. De hát kit érdekelnek, az okosok? Kevesen vannak. Legalább a fele az okosoknak gyáva, tehát számíthatok rá, hogy hat rájuk a tömegvonzás, amit képviselek. A másik felük pedig túl okos, folyton vitatkoznak egymással, fontosabb nekik az "egyfajta" meg a "másrészről", mint bármi. Nem kell törődnöm velük. Hiába okosak, ha a butaság jó sokszor elhangzik, okossággá válik, és akkor süthetik a tudományukat. Szóval könnyű dolgom lenne.
Ha gonosz lennék.

Szerző: Bornai Tibor  2012.09.30. 18:36 4 komment

Ahhoz, hogy hazánkban kissé normalizálódjon a helyzet, picikét át kéne alakítani a közbeszédet. Arra gondolok, hogy a mai helyzet szerint van olyan, aki a magyar érdekeket tartja szem előtt, és van olyan, ki az idegen  érdekeket. Ezt a hamis beállítást a szélsőségesek töltötték bele a fejekbe, méghozzá szemtelen eredményességgel, és nagy sikerrel. Ha továbbra is ezen a kettéosztási logikán alapul a közgondolkodás, abból semmi jó nem lesz.
Az lenne a megváltás, ha végre elismernénk - ezt a szélsőségesektől nem várom, ők abból élnek, hogy haragot gerjesztenek - ha elismernénk, hogy minden politikai erő Magyarország felemelkedését kívánja. A megosztottság közöttük csupán ott van, hogy ki-ki másként és másként képzeli el ennek megvalósítását. Ha idáig eljutnánk, nem kéne többé gyűlölködni, hanem értelmes viták folyhatnának a követendő útról. Milyen szép lenne.
Így lesz? Segítsetek.

Szerző: Bornai Tibor  2012.09.27. 21:40 Szólj hozzá!

Váljunk el. Amikor az együttélés annyira megromlik, hogy a felek egymásnak már egyetlen szavát sem hiszik, nem is kíváncsiak egymásra, sőt, ha csak nyikkan a másik, máris kitör az átkozódásos vihar, el kell válni.
Sokan azt javasolják, legyen egy Nyugat- és egy Kelet-Magyarország, mások Észak- és Dél-Magyarországot látnának szívesen, valahol Kecskemétnél vágva el a térképet. Szerintem van jobb ötlet.
Pusztán adminisztrációs többletmunkát jelentene külön-külön számon tartani azokat, akiknek tetszik a mostani kormány, és azokat, akiknek nem. Akiknek tetszik, azok élhetnének továbbra is úgy, ahogy most élnek. Akiknek más kell, alakítanának maguknak egy másik kormányt, és annak költségvetése vonatkozna rájuk. Annak adó-rendelkezéseit nyögnék, annak örömeivel örülnének, és bánataival bánkódnának. Egyik nap az egyik kormány ülésezne a Parlamentben, másik nap a másik.
Annyira elvadultak a dolgok minálunk, hogy már csak rosszul lehet dönteni. A múltkor oly mértékben elege volt mindenkinek, hogy csak azért is a másik oldalra szavazott. Félő, legközelebb is így lesz, és az inga mindig a szélső helyzetéig leng ki. Nem jó. Inkább kísérletezzünk. Csak pár évig tartana, de megérné. Ketté válnánk, és két év múlva megnéznénk, ki hová jutott a maga esze szerint. Aztán el lehetne dönteni, mi legyen.
Kár, hogy nem így lesz.

Szerző: Bornai Tibor  2012.09.22. 16:53 5 komment

Az internet különböző felületein föl-föl bukkan a kérdés, vajon a miniszterelnök cigány származású-e. Van, aki ezt fegyverként szegezi előre a vitában. Már a gondolatot is utálom, hogy valakit pusztán a születése alapján ítéljünk meg. Csúnya dolog. Nekem tehát mindegy, cigány a miniszterelnök, vagy sem. Ezen az alapon sosem mondanék ítéletet róla.
Más jutott az eszembe. Az, hogy mekkora lehetőség van itt a miniszterelnök kezében! Ha már ez a pletyka elindult, akár valóban cigány származású, akár nem, kiállhatna, és azt mondhatná: "igen, cigány vagyok. Legyetek rá büszkék, hogy én vagyok az első cigány miniszterelnök Magyarországon! Amerika is büszke lehet Obamára, hát mi sem vagyunk másként. Azt jelenti ez, hogy aki tanul, aki szorgalmas, aki tehetséges, az előtt nyitva a pálya, egészen a csúcsig, akkor is, ha cigány. És az, hogy cigány vagyok, biztosíték arra, hogy a rasszizmusnak semmilyen formáját nem fogom eltűrni. Aki pedig cigányozni mer, annak személyesen velem gyűlik meg a baja!"Olyan gólhelyzet ez, amit már-már bűn nem belőni. Szóval ezt mondhatná.

De nem mondja.

Szerző: Bornai Tibor  2012.08.28. 10:05 Szólj hozzá!

Azt mondják, munkanélküliség van. Biztosan. De akkor miért nem találok valakit, aki rendesen megjavítaná a vízcsapot? Meg a többit? Lehet, hogy csak a tisztességes embereknek nincs munkája? Mert aki dolgozik, az kihasználja, hogy nincs helyette más, és rosszul dolgozik. Összecsapja. Ha egyáltalán megjelenik a megbeszélt időpontban. Olyan érzésem van, mintha a kontárok naptája zsúfolásig lenne felkéréssel, túlvállalják magukat. Miért nem engednek át a sok megrendelésből legalább néhányat azoknak, akik becsülettel el is végeznék a munkát? Lehet, hogy azok nem akarnak dolgozni ennyiért? De hát a kontár is drága. És ráadásul még hiánycikk is tud lenni.
Ezek szerint tehát nálunk munkanélküliség van, tehát nincs munka, de nincs szakember, sőt kontár sincs elég. Még jó, hogy pénzünk sincs, így nem baj, hogy nincs, akinek odaadhatnánk fizetségképpen. Csak úgy csilingel a sok "nincs".
Gond egy szál se.

Szerző: Bornai Tibor  2012.08.26. 11:14 9 komment

Gyerekek! Szép, magyar honfitársaim!Szúrjunk ki a Híradóval!
A tévében Híradó címmel csupa balesetet, gyilkosságot és egyéb szörnyűséget látunk, nap mint nap. Ez nem azért van, mert nincsenek valódi hírek, hanem azért, mert azok, akik a Híradót készítik, a szakmájuk becsületébe gázolva tojnak minden alapelvre. Nyilván parancsba kapták, hogy el kell titkolni, mi történik az országban, mert a végén még komolyan veszi valaki, és elgondolkodik.
Az ötletem egyszerű: ne szolgáltassunk olyan eseményt, amit a valódi hírek helyett mutogathatnak. Jó, tudom, ez nehéz, talán lehetetlen, de mégis, egyetlen napra, egy rövid időre vigyázhatnánk magunkra. Milyen szép lenne, ha összebeszélnénk, és azon a napon senki nem hajtana az árokba, nem mészárolná le a családját láncfűrésszel, nem esne le a tetőről munkavégzés közben, nem ütné el a babakocsit toló anyát, nem verekedne a diszkó előtt, nem fulladna a Tiszába, nem húzna álarcot, hogy kifossza a bankfiókot, szóval csak egy kis odafigyeléssel mindenki kihagyná azt a napot a rosszalkodásból. Hm? Még csak azt se várom el, hogy végleg megjavuljunk. Csupán egyetlen napra szüneteltetnénk a horrort.
És azon a napon, este kárörvendő mosollyal ülnénk le a tévé elé. Nem lennének álhírek, valódi problémákkal kellene foglalkozniuk. Mekkora buli lenne! És legalább olyan horrorisztikus, mint a sok baleset.
Ha pedig ez így összejönne, egyszer, valamikor akár meg is ismételhetnénk.

De nem jönne.

Szerző: Bornai Tibor  2012.08.23. 08:57 16 komment

A Szentendrei úton figyeltem meg, de attól tartok, bárhol ugyanezt látnám. Furcsa betegségféle tapasztalható az autóvezetők körében. Amikor a lámpa zöldre vált, az ott várakozók teli talppal tipornak a gázpedálra. Az éppen akkor odaérkezők még annál is gyorsabban süvítenek előre, magyaros virtussal semmibe véve a növekvő benzinárakat. Nyomjuk, hadd fájjon, szakadjon, semmi sem számít.
Nem is ezen csodálkozom. Sokkal inkább azon, hogy jól látszik, a következő lámpa pirosat mutat. Valószínűleg úgy lett beállítva, hogy hatvannal-hetvennel odaérve éppen zöldre váltson. Kár volt ezzel bíbelődnie a forgalomszervezőknek. Mi padlógázzal repesztünk a piros felé. Mintha nem látnánk két méternél előrébb. Mintha nem tudnánk, ott majd meg kell állni, mert ott a vége a virtusnak.
Attól félek, ezt a viselkedést nem az autósok találták ki, csak rájuk ragadt, mint a kor jellegzetes tulajdonsága, ez a mai magyarság indulatainak megnyilvánulása. Attól félek, ugyanezt tesszük a politikában, a gazdaságban, a saját életünk irányításában, szóval minden szinten. Hogy csak rohanunk, őrjöngve, semmivel nem törődve a piros lámpa felé. Mintha azt gondolnánk, legalább addig, legalább a lámpáig legyen jó. Legalább addig érezzük magunkat győztesnek. Mintha nem számítanánk rá, hogy a piros lámpa után folytatódik az út. Folytatódik az élet.
És tényleg. Folytatódik?

Szerző: Bornai Tibor  2012.08.17. 21:24 79 komment

Egyike volt azoknak a nyugaton született fiataloknak, akik a kilencvenes évek elején idejöttek, és itt ragadtak. Két év sem telt bele, és már gyönyörűen tudott magyarul. Még azt is tudta, hogy "köménymagos kelkáposzta főzelék". Jó barátok lettünk, sok szép kalandot éltünk át, olyan volt ő nekem, mint egy nyitott ablak arra a világra, ahová a szocializmus alatt eltöltött harmincöt évem alatt nem láthattam rá. 
Szerettem olyan országban élni, ahol ő is itt van velünk. Szerettem, hogy kapok tőle valamit, ami itthon nem terem. És szerettem, hogy adhatok neki valamit, amiről talán neki nem volt addig fogalma, amíg itt le nem táborozott. Most eladja a lakását, és megy. Vissza. Még az ívet is mutatta a kezével, ahogy a repülő majd elviszi innen. Elege lett. Azt mondja, régebben ő volt az ország egyik legnagyobb propagátora, minden külföldi barátjának áradozott, hogy milyen jó itt, nálunk. Egy ideje már nem áradozik. Zavarja a gyűlölködés, a szélsőséges eszmék ébredése, a gorombaság, a feszültség, a félelmükben bezárkózó emberek sokasága.
Rossz kedvem van. Bezáródunk. Elveszítjük a kapcsot, ami a civilizált világhoz köt bennünket. Jégtáblánk leszakad a kontinensről, és sodródunk a ködben. Ezt jelenti nekem, hogy a barátom végleg haza költözik. Pedig már azt hitte, itthon van.

Szerző: Bornai Tibor  2012.08.10. 14:28 70 komment · 4 trackback

Már gyerekkoromban arról álmodoztam, hogy milyen jó lenne, ha visszarepülhetnék a múltba. Ha megleshetném az egri hősök csatáit, Mátyás királyt, vagy Arkhimédészt. Jelentem, mára ez sikerült. Persze nem egészen úgy, ahogy annak idején elképzeltem, de látom a múltat. A saját szememmel.
Tegnap felléptem a Sziget Fesztiválon, a Magyar Dal Napja alkalmából. Ott volt a szakma, a régi nagy nevek, az új gigászok, mindenki. És hirtelen mindezt úgy láttam, mintha már réges-régen történt volna. Azokban az ősi időkben, még a bekövetkezett események előtt, amikor mit sem sejtve beszélgettünk a nagyszínpad mögött, nevetgéltünk, fogalmazgattuk a szokványos kérdésre a választ, hogy mi is van velünk mostanában.
Tudom, hogy a jelen megfoghatatlan, mert azonnal múlttá válik, de ezt ennyire világosan még sosem tapasztaltam meg. Nem azt láttam, hogy ez az imént még jelen volt, de máris a múlt része, hanem azt, hogy olyasmi játszódik az orrom előtt, ami nagyon régen történt. Amikor még ezek az emberek mind éltek. Még én is éltem. És szerettem volna ezt-azt, reménykedtem ebben-abban, örültem és bánkódtam. Amikor még olyan ártatlanok és gyanútlanok voltunk. 
És azt éreztem, milyen kár, hogy "akkor" nem ismertük fel, milyen boldogok is vagyunk. És így, "utólag", pótlólag, ahogy "visszagondoltam" erre a jelen pillanatra, ami máris ugyanolyan múlt, mint amilyen tíz, vagy húsz év múlva lesz, egy kicsit boldog voltam.

Szerző: Bornai Tibor  2012.08.06. 09:48 4 komment

Sok szó esik manapság a hulladékról, és az ő újrahasznosításáról. Komoly erők próbálják beláttatni velünk, nem mindegy, hová dobjuk azt, amire már nincs szükségünk. Ki hitte volna, hogy már a szemeteléshez is intelligencia kell? Olyasféle korszakhatáron állunk, mint amilyen az lehetett, amikor a lakosságnak le kellett mondania a bili tartalmának utcára löttyintéséről.
A feladat nem tűnik bonyolultnak, ha papírzsebkendők, törött poharak vagy ételmaradékok kidobásáról van szó. A neheze csak itt következik. Mert egy felnőtt ember nem csupán ilyesmiket dobál ki az életéből. Ott vannak például a megunt szerelmek. Amikor itt az idő, zsupsz, már repülnek is. Ott szállnak velük a szép emlékek, esetleg egy-egy fotóalbum, plusz az elfecsérelt évek. Nagy lendülettel kidobjuk férjünket, feleségünket is. Ilyenkor már komolyabb dolgok repülnek, gyerek, lakás, kocsi, néha egy egész baráti kör. Mindezt kulturáltan végrehajtani bizony nem hétköznapi feladat. A szemetelés tudományának ezen a szinten már nyugodtan akár egyetemet lehetne szentelni. Sokan vetkőzik le, és dobják el gátlásaikat, jólneveltségüket, önbecsülésüket. Mások sutba vágják szavahihetőségüket, meggyőződésüket, és fel sem mérik, hol, mikor és minek a kedvéért teszik. Olyan is akad, aki saját egészségét dobja el, és olyan is, aki az életét.
Dobálunk, szórunk, tékozlunk egy életen át. Talán azért tesszük, hogy az így kialakuló saját szemétdomb uraivá válhassunk, ha már sehol másutt nem érezhetjük nyeregben magunkat. Tudományos megoldásokra hajlamos társadalmunk előbb-utóbb mindezt kulturált mederbe tereli majd. Addig azonban mennyi még a megkoreografálni, megtanulni való! Ehhez képest semmiség, amit mostanában gyakoroltatnak velünk, hogy fémet a fémhez, papírt a papírhoz.
Találtunk egy kiskutyát. Az országút mellett üldögélt a magas fűben, jó messzire minden lakott településtől. Ennivalót és vizet tettünk le neki, és rossz érzések közepette tovább hajtottunk. Néhány kilométerrel odébb úgy döntöttünk, visszamegyünk érte. Ha még mindig ott lesz, hazavisszük.
Ott volt. Reménykedett? Nem. Biztosan tudta, hogy azok, akik születése után négy hónapon át enni adtak neki, aztán kirándulni vitték, egyszer csak visszajönnek érte. Egy ilyen kicsi állat még nem tudja, hogy az emberek szemetelési kultúrája nem túlságosan fejlett.
A kölyökkutyát Alcsút után találtuk, ezért Alcsi lett a neve. Ezúton tudatom azzal, aki kidobta, hogy jó helyre dobta. Éppen ott álltunk meg egy kis sétára, mi vittük haza, nálunk jó dolga van, finomakat eszik. Már a bundája sem olyan ritkás, és rossz tapintású, hanem dús és selymes. Nagyot nőtt, vidám, és már érti, hogy „ül”, „gyere ide”, és „ nem szabad”. Mégsem javaslom a fent említett szemetelőnek, hogy további élőlényeket dobáljon ki, ha már feleslegesnek érzi őket. Könnyen előfordulhat ugyanis, hogy nem látja majd meg az összefüggést, amikor öregen és betegen esetleg őt magát dobja majd ki valamelyik hozzátartozója, mint egy fölösleges csomagot. Azt kérdezgeti majd, hát ezt érdemlem én?

Igen. Ezt.

Nem tudom garantálni, hogy akkor is éppen arra járunk majd, és őt is hazavisszük. Ott ülhet valami elfekvőben az ágya szélén, és az lesz az érzése, ő a kutyának se kell.

 

 

Szerző: Bornai Tibor  2012.08.05. 16:15 4 komment

Nagy szerencse, hogy engem senki nem kér fel miniszterelnöki tanácsadónak. Folyton rossz tanácsokat adnék. Például itt, legutóbb azt javasoltam volna, a beszédben inkább szerepeljen a "fél-európai származék". Nagyjából ugyanazt jelenti, de kevésbé sértő, nem annyira goromba, mint a fél-ázsiai.
A valóság viszont milyen képet mutat? A "fél-ázsiai"-zástól azok, akik eddig sem szerették a miniszterelnököt, hát most sem szerették meg (na, bumm), akik pedig szerették, azok még mindig szeretik. Sőt, úgy érzik, végre megfogalmazta helyettük, ami már nekik is éppen a nyelvük hegyén volt, csak nem tudták ilyen frappánsan kimondani. A legközelebbi menet már ilyen táblákat fog vinni: Fél-ázsiaiak vagyunk, és szeretünk azok lenni! Az egész politikai kommunikáció úgyis arról szól, hogy nekünk ne kelljen gondolkodni, szánkba adják az előre gyártott mondatokat. Kényelmesebb, mint a mindent jobban tudás.
Szóval fél-ázsiaiak volnánk. Eszembe jut még, hogy félfasiszta, félkatonai diktatúra, félnóta. Én elmentem a vásárba félpénzzel.
Ajánlott irodalom: A kiskakas félkrajcárja.

Szerző: Bornai Tibor  2012.07.28. 10:26 7 komment

A reggel éppen olyan festői volt, mint ezen a szeszélyes nyáron akármelyik. Miközben kutyámmal sétáltunk, a Nap minden igyekezetével azon volt, hogy kisüssön. Nem volt könnyű dolga. Ha sugarai mégis utat találtak két felhő között, a hajnali párák azonnal szorgalmasan oszladozni kezdtek a rét felett. A nagy csendben csak a jázminok tapsikolása hallatszott.
Hazaérve emelkedett lélekkel fogtam a reggeli elkészítéséhez. Kávé. Lássuk csak. A dobozból elfogyott, hoztam hát egy új csomagot a spájzból. Kutyám szépen üldögélve várta, hogy enni kapjon, bár látta, az a színes dolog ott a kezemben még nem az övé lesz. Mindketten vidámak, sőt, ki merem mondani, boldogok voltunk. Ekkor kinyitottam a vákuumos csomagolást. A kávé tetején, celofánba burkolt kis üzenetet találtam. „ Sajnáljuk. Ön nem nyert.” Mi van? Hát játszottam? Mit? Olyan játék nincs, ami úgy kezdődik: ön nem nyert! Egy csapásra a vesztesek közé soroltattam? A francba! Mikor minden azt harsogja körülöttünk, hogy nyerj minden nap! Zoknit, utazást, matricát, mindegy, csak nyerj! És ezek még sajnálnak is engem. Becsomagoltak a rohadt kávéjukba egy szimpla adag sajnálatot is!
Fölösleges volt. Igaz, hogy nem nyertem se két jegyet, se előfizetést, de ez a mai reggel, ez a napsütés, a felhők és párák, mindez az enyém volt. Még kutyámnak is jutott belőle bőven, hiszen nagy ajándék a szép, korareggeli séta. Úgy döntöttem, mégiscsak nyertem. Megbuksiztam egy kutyafejet, és teavizet tettem a tűzhelyre.

Szerző: Bornai Tibor  2012.07.27. 10:41 1 komment

Mostanában feltámadt a gondolat néhány ember fejében, hogy vissza kéne állítani a halálbüntetést.
Ezeknek az embereknek azt javaslom, először gondolják át, egészen pontosan mit is tudnak a halálról. Úgy érzem, ők automatikusan azt hiszik, az rossz. A legrosszabb. Vajon keresztények ők? Mert ha igen, tudniuk kell, hogy van rosszabb. Ez a világ, amelyben élünk, siralomvölgy, tehát rosszabb helyzet, mint ami a túlvilágon vár ránk. Jó, lehet, hogy van pokol, üsttel, meg kénkővel. És ha nincs? Ha bűneink valahogy más megvilágításba helyeződnek odaát? Ha olyan hitben élnek a halálbüntetést követelők, amelyik a reinkarnációt tanítja, szintén nem egyértelmű, vajon baj-e ha a következő születés időpontja közelebb kerül. Nem tudhatjuk biztosan, mi történik azzal, aki átmegy. Ezért aztán nem lehetünk biztosak benne, hogy a halálbüntetés nem megkönnyebbülés-e annak, akinek bűne borzalmas teherként nyomja a vállát. 
Azt hiszem, ha életem végéig börtöncellában kellene ülnöm, azt nagyobb büntetésnek érezném, mintha egyetlen pillanat alatt túllennék az egészen.
Egy büntetésnek csak akkor van értelme, ha pontosan tudjuk, mit érünk el vele. Ha valakit életfogytig tartó csokoládéevésre ítélnének, világosan látszana, mi lesz abban a rossz, és mi a jó. A halálbüntetés nem ilyen. És visszafordíthatatlan.

Szerző: Bornai Tibor  2012.07.23. 09:43 2 komment

Nem hiszem el. Bocs, de nem tudom elhinni, hogy a szocializmus jó volt. Nem hiszem, hogy bárkinek is tetszett volna, amikor minden rádióból és tévéből ugyanaz az egyetlen vélemény harsogott. Nem hiszem, hogy jó volt, amikor vigyázni kellett a szánkra, és nem volt mindegy, ki előtt mit beszélünk, mert ha nem azt gondoltuk, amit a párt, veszélybe kerülhetett az állásunk, a gyerekünk egyetemi felvételije, a nyugati országba tervezett kirándulásunk, vagy akár csak a fizetésemelésünk. Nem hiszem, hogy jó volt, amikor egy központi akarat szerint dőlt el, mi a "jó" művészet. Nem hiszem, hogy a többségnek tetszett, amikor a párt tagjai mindenféle előnyben részesültek. Nem volt jó, hogy az Ügyészséget, a Bíróságot és mindent pártemberek irányítottak. Nem volt jó, hogy az iskolában csak a párt által megfelelőnek talált tananyagot lehetett oktatni. 
Ha mindez tetszett volna nekünk, vajon örültünk volna-e a rendszerváltásnak? Én örültem neki, és úgy emlékszem, velem együtt mindenki lelkesedett érte. Nem hiszem, hogy csupán egy ravasz kis csoport hajtotta végre, a hátunk mögött, akaratunkon kívül.Vagy tévednék? Lehet, hogy minden, itt felsorolt dolog csak nekem nem tetszett?
Mert akkor bocs.

Szerző: Bornai Tibor  2012.07.07. 20:02 29 komment

Ha valaki éttermet nyit, sok pénzért berendezi, gondoskodik finom ételekről, rengeteg energiát fektet bele, a sok munka könnyen megzavarhatja a gondolkodását. Esetleg nem tudja a pontos választ arra a kérdésre: ebben az étteremben ki a főnök? Talán ő?
Nem. A helyes válasz: a vendég. Bizony ám. A magánépítésű hangstúdióban a zenekar a főnök, amelyik éppen élete lemezét akarja felvenni. A futballstadionban a főnökök a lelátón ülnek. Az ő kedvüket kell keresniük a játékosoknak. A boltban, piacon sem az eladó a főnök, hiába övé a pult, az áru, hanem a vevő. A buszon, villamoson az utas a főnök. Pedig nem övé a busz, meg a villamos. 
Az tehát a közös ezekben a dolgokban, hogy aki befektet, létrehozza a lehetőséget, ezzel kiszolgáló személyzetet csinál magából, hiszen azt várja, hogy az emberek igénybe vegyék a szolgáltatást. A tulaj a szolga. Így van ez a politikusokkal is, akik azt hiszik, övék az ország, a hatalom és a Parlament. Lehet. Elképzelhető, hogy az övék. Miközben az övék lett, aközben lett belőlük szolga. Jó, ha ezt minden pillanatban szem előtt tartják.

De nem tartják.

Szerző: Bornai Tibor  2012.07.04. 18:14 1 komment

Itt van ez az eset a meg nem adott góllal. Láttam én is. Éppen hogy csak volt bent, de bent volt. A védő lábfeje és a labda a vonal túlsó felén találkoztak. Szinte lehetetlen az ilyesmit ott a pályán pontosan látni és elbírálni. Pedig ott a gólbíró, és mégis... Vannak, akik elmés szerkezeteket készülnek feltalálni az ilyesmi hiba elkerülésére. Vannak, akik a videórögzítésben hisznek. Az is sokszor elhangzik, hogy ha nem akarjuk a játékot gépiessé tenni, hagynunk kell, hogy hibák is becsúszhassanak. Ötletek, hozzászólások, vélemények. Egy szempontról mégsem hallani egyetlen szót sem.
Mi van azzal a játékossal, ki mindezt a legjobb szögből látta, méghozzá közvetlen közelről? Magáról a védőről beszélek. Ha ez valóban csak játék, ha létezik sportszerű magatartás, miért nem mondta, gyerekek, igaz, ami igaz, bent volt. Jaj, már hallom is a fociőrültek üvöltését. Nyugi, én is tudom, miért nem szólalt meg. Inkább csak azt kérdezem, ez a lehetőség miért nem merült fel senkiben? Ennyire ki volna zárva a becsületesség? A tiszta hozzáállás? Ennyire bele lenne kalkulálva a sunyiság? A csalás? A "ha nem veszik észre, akkor megcsináljuk" gondolkodásmód? Biztos, hogy játék ez még?

Szerző: Bornai Tibor  2012.06.24. 16:58 6 komment

A téren ott állt a szép mérleghinta. Sok gyerek öröme. Ha nyikorogni kezdett, valamelyik szorgalmas apuka a környező házakból lejött és megolajozta. A gyerekek hamar rájöttek, hogy nem csak ketten lehet billegni rajta. Ha valaki jól kiült a végébe, a másik oldalon ketten is felkapaszkodhattak rá. A libikóka szépen süllyedt és emelkedett velük. Lényeg az egyensúly. Aki éppen fent volt, szállt, repült, messzire látott, aki éppen lent, az pedig elrúgta magát a talajtól, és már emelkedett is.
Aztán megjött a térre a nagydarab kisfiú. Ráült a hinta egyik végére, és a billegés megállt. Nem lehetett tovább játszani, mert a nagydarab kisfiú súlyát még hárman-négyen sem tudták kiegyenlíteni a túlsó oldalon. Megakadt a játék. A nagydarab kisfiú meg csak ült a földre zuhant hintavégen, dölyfösen, pohosan és potrohosan. Akik fent ragadtak a túlsó végén, örülhettek, ha le tudtak mászni valahogy a magasból. Volt, aki le is pottyant. A nagydarab kisfiú nem bánta. Ő nem játszani jött. Neki a hinta kellett, mindenestül. Nem akart repülni, messzire látni, csak birtokolni akart. Amikor pedig az övé lett, boldog volt, és még azt se bánta, hogy a többiek azt mondták róla a háta mögött, hogy ez a nagydarab kisfiú valahogy olyan földhözragadt.

Szerző: Bornai Tibor  2012.06.22. 15:05 4 komment

A magyar élelmiszerlánc kokakólát reklámoz egy régen halott magyar színész-óriás képével és hangjával. Amit ő annak idején nem mondott, azt parodistával pótolják. Felmerül bennem, ez vajon ízléses-e? Szabad-e valakinek a halála után szájába adni olyasmit, amiről az ő véleményét már nem kérhetjük ki?
Vajon azok, akik ezt a reklámot kitalálták, megvalósították és elfogadták, örülnének-e, ha mondjuk Horthy Miklós hangján hallanánk naponta százszor a székrekedésről, és a gyógyszerről, ami segít a problémán? Látnánk is a kormányzót egy archív felvételen, ahogy valahol beszédet tart. Hogy így a Guttalax, meg úgy. Szóval ez is tetszene nekik? Mert ha igen, akkor velem van a probléma.
Ha viszont nem, akkor velük.

Szerző: Bornai Tibor  2012.06.16. 13:23 48 komment · 1 trackback

Utópiáim sorát most egy komplett lehetetlenséggel folytatom. (Nem, mintha eddig akár csak meg is közelítettem volna a realitás komor főbejáratát.) Javaslatom: egy-egy trafipax felügyeletét bízzák rá azokra a lakókra, akik házai előtt a gyorshajtás megvalósul.
Mondjuk, a Kossuth utca 3. és 39. között van egy szép egyenes, ahol a kocsik rendszeresen száguldoznak, fenyegetve ezzel az ott lakók nyugalmát és testi épségét. Összefognak tehát ezek az emberek (hogy mit jelent ez a szó, azt valamikor még részletesen el kell magyaráznom), és közösen vesznek egy sebességmérő kamerát. A rendőrségnél hitelesíttetik, aztán felszerelik. Minden este továbbítják az aznapi száguldozók felvételeit a kapitányságra, az így keletkező bevételek felét pedig megkapják. Ezt az összeget semmi másra nem fordíthatnák, csakis házaik karbantartására, szépítésére, korszerűsítésére használhatnák fel. Béke lenne az utakon, és új vakolat a házakon. Milyen szép lenne.

De nem így lesz.

Szerző: Bornai Tibor  2012.06.12. 14:44 2 komment

süti beállítások módosítása