Fatalista vagyok. Úgy gondolom, életem abba az irányba megy, amelyet még születésem előtt a Sorssal megbeszéltem. Ha néha mégis elkanyarodnék, a Sors lenyúl, és szépen visszaterelget a kijelölt útra.
Néha azon kapom magam, hogy erőlködöm. Nem tetszik az irány, és én fékezek, kapaszkodok, fordulni próbálok, vagy egyszerűen csak aggódom. Azt hiszem, ilyenkor a kelleténél több energiát pocsékolok olyasmire, ami nem az én dolgom, ami nem tőlem függ. Rájöttem, itt valami ahhoz hasonlatosan működik, mint amikor keresünk valamit, és az "elbújik", pedig az imént még a kezünkben volt. Olyankor az a megoldás, hogy nem szabad mindenütt megnézni. Hagyni kell neki lehetőséget, hogy előkerüljön, amikor végül úgy dönt, hogy elő akar kerülni. Ha minden logikus helyen megnézzük, megnehezítjük a dolgát, mert nem marad neki lehetősége, hogy ésszerű magyarázattal szolgáljon az eltűnésére. A valódi magyarázatot pedig úgysem hinnénk el.
De térjünk vissza a sorshoz. Minden nap órákat töltök a zongora mellett, és a gitárt is sokat pengetem mostanában. Ilyenkor tettre kész, Sors dolgába beleavatkozni serény agyam leáll, ellazul, és ezzel lehetőséget ad a sorsnak, hogy terveit nyugodtan kieszelhesse és megvalósíthassa. Ha folyton belebeszélek, nem hagyom nyugodtan működni. Pedig tudom, az lesz nekem a legjobb, amit ő talál ki. Akkor is, ha fájni fog.
Remélem, mindenkinek van olyan elfoglaltsága, ami eltereli a figyelmét a legfájóbbakról, hogy közben a sorsa felépíthesse az utat, amely őt a jó irányba viszi majd. Ha nincs, keressen, és higgyen benne, a Sors fantáziáját nem éri utol a legmerészebb írói képzelet sem. Csak hagyni kell nyugodtan dolgozni.