Sokszor hallani, hogy a mi Himnuszunk szomorú. Hogy más nemzetek vígan, sőt harciasan menetelhető indulói között a miénk bánatos, önmarcangoló és nem sugároz erőt.
Tévedés. A mi Himnuszunk nem szomorú, hanem gyönyörű. Nem trappoló, hanem egyetlen hatalmas, belső fényektől átfűtött sóhaj, egy intelligens nép komoly gondolata. Nem csattog-pattog, hanem sokkal inkább mesél: Egy csodálatos tehetséggel megírt, meleg harmóniák fényében fürdő ima. De nem könyörgés. Egyenes derékkal álló, büszke, és a sok tapasztalattól bölccsé vált ember vágyakozása és egyben vallomása. Nem katonaság dübörgése, hanem valódi zenei élmény. Külön szépsége a fő dallamot övező, az elején és végén felhangzó lírai mozdulat, ami olyan, mint egy titok-hordozó, ölelés ígéretével várakozó nő dereka körül lebbenő mély-bíbor színű szoknya.
Az a nép, amelyiknek ilyen a Himnusza, az boldog. Nem gyűlöli saját véreit, nem acsarkodik, nem rekeszti ki honfitársait a nemzetből. Az ilyen nemzet tagjai szeretik egymást, akkor is, ha nincsenek azonos véleményen. És ha fárad bennük ez a szép érzés, csak meghallgatják a Himnuszukat, és az erőt ad nekik ahhoz, hogy ne az erő nyelvén beszéljenek egymással.
Ugye, hogy így van?

Amikor valaki csalódik egy politikusban, valójában önmagában csalódik. Ezért vesszük olyan nehezen tudomásul a dolgot.
Ilyenkor ugyanis kénytelenek lennénk bevallani magunknak, hogy tévedtünk. Akinek hittünk, nem érdemelte meg. Akire rábíztuk magunkat, visszaélt a bizalmunkkal. Ilyen könnyen átverhetőek volnánk? Ilyen könnyen hibázunk? Nem, nem. Ezt a vallomást addig halogatjuk, ameddig csak lehet. És néha még sokkal tovább is.

A politikus is ember. Esendő, tele hibákkal. Megcsalja a feleségét, meggondolatlan, sóvár, hogy a komolyabb hibákat (lop, pedofil, hazug) ne is említsem. Mi, választók pedig álszent módon azt képzeljük, aki politikusnak áll, legyen hibátlan. Olyan ember, amilyen a valóságban nincs is. Hiszen jól tudjuk ezt, mert mi magunk sem vagyunk hibátlanok. Mégis azt követlejük meg a politikustól, hogy legyen hibátlan. Ezzel hazugságba kényszerítjük, aztán szemforgatva szörnyülködünk, ha kiderül, hogy nem tökéletes.
Hát nem. Persze vannak súlyosabb és enyhébb hibák. A baj ott van, hogyha valakit a hatalomba emelünk, vagy ott megtartunk, pedig tudjuk, amit tudunk. Mi vagyunk tehát a hibásak. Ha valaki nem tetszik nekünk, aki hatalmon van, nyugodtan gondoljuk azt, hogy mi szavaztuk oda. Mi így szavazunk. Jézust is mi, közemberek szavaztuk fel a keresztre. 

Szeretem a főváros hídjait, mindegyiket, de a kedvencem a Szabadság híd. Tetszik az alakja, a színe, az új világítása. És a neve. A szabadság ugyanis sokszor fal némely ember körül. Dölyf. A szabadságom az enyém, azt teszek vele, amit akarok. A valódi szabadság azonban híd. Elvezet a másik emberhez. Összeköt. A fallal körülvett szabadság magányos. A hídépítő szabadság maga az egymásra találás.

A nyilas tombolás idején Makláry Zoltán színművész összefutott a színház folyosóján egy fiatal kollégájával, aki karlendítéssel üdvözölte, és így kiáltott: kitartás! Zoli bácsi ránézett, és a fejét rázta: nem, fiam. Tehetség!

A sok Békemenet után végre össze kéne hozni egy Gondolatmenetet is. Egy jól követhetőt.

Figyelem! Állítsa át póráza csatját karabinerre! Október 31.-vel lezárul az átállás második üteme. Az átállás során a hagyományos csatok helyébe a korszerűbb, modernebb karabiner lép. A karabiner használata során a póráz megbízhatóbb, erősebb, hatásosabb lesz. Legyen póráza már MA! karabineres. Ne késlekedjen!
Köszönjük segítségét és együttműködését!

A szakértőktől azt hallom, a magyar foci gyengébb, mint valaha. Hát ha gyengébb, elő kell venni a magyaros virtust, és azt mondani, majd mi kitaláljuk, milyen legyen a valódi foci. Mert ez a mostani a mi néplelkünknek nem felel meg. Kitalálunk egy újat, amiben majd mi leszünk a Janik. Új szabályok, új koncepció. Ez jobb lesz, mint az a régi, vacak, amiben persze, hogy úgy lemaradtunk, ha egyszer olyan ósdi. Nekem volna is ötletem. A pálya ugyanakkora, csak hat kapu lenne rajta. Egy-egy ott, ahol most, és kettő-kettő mellette, oldalt, mint egy füles sapka két leffentyűje. Egy csapatnak három kapusra lenne szüksége. A les-szabályt kéne kicsit átszabni, és mehet is a játék. Az lenne benne a jó, hogy több gól eshetne, és így nagyobb és gyakoribb lenne az öröm a lelátókon. Mi más a cél, ha nem ez? Néhány edzőmeccsen ki lehetne alakítani a pontos szabályokat, aztán már így bonyolítani a magyar meccseket. Özönlene a nép. És jogdíjért megengednénk, hogy más országokban, ahol szintén megunnák ezt a kevés gólos, sok vacakolós izét, a mi új focinkat játsszák. Gazdasági fellendülés! Én minden ilyen meccs bevételéből szerényen, csupán egyetlen ezreléket kérnék. És megvenném belőle a budai Várat, minden toronyórájával, meg a Lánchidat.  

A kormányváltást akarók elégedetlenek a demokratikus ellenzékkel. Azt mondják, túl demokratikus.

A görögdinnyeevés mikéntje főleg a magokkal szembeni taktikázáson múlik. Piszkáljuk köpködjük, kerülgetjük a magokat. Van, aki olyan falatokat vág, amelyek látszólag mag nélküliek, és nekik rágás közben kell szembesülniük azzal, hogy ropog. Az én módszerem az, hogy éppen ott vágom el vonalban a dinnyét, ahol a magok sorakoznak. Így azok egycsapásra föltárulnak, megmutatják problémás mivoltukat, és mindjárt a megoldást is felkínálják. Egyszerűen eltávolíthatók, és utána szép darab magmentes dinnye vihető a szájba.
A nehézségeket tehát nem elkerülni kell, hanem inkább szembesülni velük. És még a végén kiderülhet, hogy nem is olyan nehéz legyőzni őket. Addig is, amíg ezt össztársadalmi méretekben nem akarjuk belátni, gyakoroljunk egyénenként a görögdinnyén.  

Bornai Tibor:

Gyújtsunk egy gyertyát

Gyere, gyújtsunk egy gyertyát,
és fogjuk meg egymás kezét.
Ez a csöpp láng most fontos,
hisz rég volt már ilyen sötét.
Nézd, milyen türelmes fény,
pici láng, remegve égő remény.

 Ami történt, az fáj még,
de ne mondd, hogy felejtsük el,
hiszen emlékek nélkül
csak frázis, hogy szeretni kell.
Jó, hogy újra itt vagy velem.
Lásd, amit írunk az történelem.

R.  Ez a fény jót akar.
     Ez a fény megvigasztal.
     Ez a fény arról beszél,
     azért a sok szenvedés,
     hogy minden nap bölcsebb legyél.

Hogyha mindenki gyújt egy kis lángot,
majd az lesz a szép.
Talán balsorsunk megszánja lelkünk,
mit oly régen tép.
Jó, hogy újra itt vagy velem.
Lásd, amit írunk az történelem.

R.

Gyere, gyújtsunk egy gyertyát,
és fogjuk meg egymás kezét.
Ez a csöpp láng most fontos,
hisz rég volt már ilyen sötét.
Nézd, milyen türelmes fény,
pici láng, remegve égő remény.
Jó, hogy újra itt vagy velem.
Lásd, amit írunk, az történelem.

Hallom, valaki kitalálta, többen átnézték, valaki megírta, és sokan elfogadták azt a törvényt, hogy a kutyák és macskák nem társállatok többé, hanem haszonállatok. Társainkat haszonná silányították.
Úgy gondolom, hogy akik ezt véghezvitték, azok állatok. Hasznot nem hajtanak ugyan, de én most önkényesen haszonállatokká nyilvánítom őket. Nem azért, mintha azt hinném, hogy bárkinek is lenne gusztusa megkóstolni őket. Inkább csak azért, hogy legalább érezzék ennek a veszélyét. Hogy aki eddig a társuk volt, az a seggükbe haraphat mostantól, ha úgy ítéli meg, hogy az hasznos. És még eljöhet ez a pillanat. Láttunk már ilyet.

Naponta egymilliárd szúnyog születik. Élettartamuk három-négy nap. Nyilván azok járnak legjobban, akik hamar találnak egy melegvérű lényt, és jól teleszívják magukat finom vérrel. Azt gondoljuk, hogy azok járnak legrosszabbul, akiket agyonütnek. Zümm, aztán paccs! Nem mondom, de nyilván nem lehet egy kéjmámor. Van azonban ennél rosszabb sors is. És arra gyanakszom, ezek vannak túlnyomó többségben.
Mi van, ha a szúnyog olyan helyre születik, ahol nincs melegvérű a közelben. Hiába repül tiszta erőből, nem elég az élethossza, hogy eljusson valahová, ahol legalább egyetlen csípést önmegvalósítson. Úgy hal meg, hogy csak elmesélésből ismeri a vért. Vagy még úgy se. Ha csak nincs a szúnyogok között valami jó kis felzárkóztató program, RH + diszkriminációval.

Az ajtón kilépni nem merek, mert a szúnyogoktól nem kapnék levegőt. Maradok hát a falak között, és takarítok. Azt gondolom, felseprem a padlót. Aztán rájövök, milyen hanyagul használom a magyar nyelvet. Sokkal nagyobb óvatosságra van ma szükség. Ezt főleg azoknak mondom, akik ebben az egyre forróbb nyárban politikával foglalkoznak, de mindenkinek szól, aki valamely probléma megoldásához lát neki.
Ne a padlót seperjük fel. Csak a szemetet. 

Szerintem az ember eredendően kerek. Nem valamilyen oldali, hanem mindenoldali. Én például egyetlen nap leforgása alatt képes vagyok valamiről konzervatívan gondolkodni, másról szabadelvűen, kisvártatva megint valamiről szociális érzékenységgel, és bevallom, néha egy-egy pillanatra még szélsőséges gondolat is átvillan az agyamon. (Nem fajgyűlölő jellegű, az hiányzik a készletemből, de töredelmesen beismerem, erőszakos, durva gondolat előfordul. Szerencsére ritkán.) És természetesen a hit kérdései is foglalkoztatnak olykor.
Nem tudom elhinni, hogy az, aki féltve őrzi lelki és szellemi egészségét, képes rá, hogy mindig és egyfolytában csak egyetlen szempont szerint éljen, egyetlen irányból nézze a dolgokat és egyetlen oldalhoz kösse minden gondolatát.
Aki nem félti, arról viszont el tudom.

Mostanában rengeteg a hernyó. Mindenre rámásznak, mindenütt ott vannak, szörnyű gusztustalanok. Ezeket még a madarak is utálják. Nem tudom, mit csináljak. Semmit? Azt nem bírom ki. Mérgezni nem vagyok hajlandó. Néha összesöpröm őket, abban a biztos tudatban, hogy másnapra ugyanannyian lesznek. Biztos vagyok benne, hogy inváziójuk egyszer véget ér. Lepkék lesznek, vagy pillangók, díszéül a kertnek, és elrepülnek.
Semmi mást nem tehetek, mint megvárom, amíg ez bekövetkezik. Addig pedig megpróbálom leküzdeni az undort.

A Történelemnek szépen kihegyezett, radíros végű ceruzája van. Legtöbben a közepe tájára születünk, messze az izgalmaktól, a békés nyugalomba, vagy rest tunyaságba. Hogy ezt ki, vagy mi dönti el, tudja az ég.
Akad, aki a hegyére születik. Izgalmas, de fájdalmas, szenvedésteli helyzet. Ezek a bőrükön, a sorsukon érzik, mit ír a Történelem. Odakenődnek a papírra, akár nemes gondolkodású, nagyszerű lelkek, akár nyomorult csirkefogók, vagy gyilkos energiájú gazemberek. 
A radíros végére is kevesen születnek. Ők azok, akik eltörlik a nyomot, amit a ceruza hagyott. A jót rosszra, a rosszat jóra változtatják. Itt is vannak tehát emelkedett, szép eszmékkel átitatottak, és vad indulatok rabjai egyaránt. Őket is dörzsöli, morzsolja a Történelem. Vagy nem hagynak nyomot, vagy maszatos folt marad utánuk.
Mostanában egyre vastagabban fog a Történelem ceruzája. Gyorsan kopik a hegye is, a radírja is. Akik pedig a közepén vannak, de azt hiszik, dolguk, hogy változtassanak azon, ami a Történelem lapjaira kerül, egyre idegesebbek. Messze vannak a papírtól, és tehetetlenül böngészik, milyen sorokat ró a Történelem, közös sorsunk mesekönyvébe.

Fiatal koromban kosárlabdáztam. Csapatomat először Petőfi S.C.-nek hívták, aztán B.S.E. lett belőle. Korosztályomban elég magas növésűnek számítottam, ezért egy rövid ideig még az ifi válogatottal is edzhettem. Jól ment a játék. Nagy meccsek, kemény küzdelmek, sikerek és bukások.
Néha azonban előfordult, hogy olyanok ellen játszottam, akik nem voltak profik. Mondjuk ki, nem tudtak kosárlabdázni. Ellenük lehetetlen volt jót kosarazni. Nekem jöttek, letiportak, folyton megszegték a lépés-szabályt, a három másodperces szabályt, de a legrosszabb az volt, hogy finom cseleimre válaszul durván belém tapostak, utánam rúgtak, ellöktek, legázoltak. Olyanok ellen, akik nem ismerik, vagy nem akarják betartani a szabályokat, nem lehet jól játszani, jó meccset vívni.
Ezért hát mindenkinek kulturált, a szabályokat ismerő és betartó, profi ellenfelet kívánok. Csak akkor lesz élvezetes a játék.

Ha jól tudom, fontos lenne, hogy hazánkba minél több nagy cég tőkét hozzon. Jöjjenek a befektetők, teremtsenek munkahelyeket. Ebben az irányban gondolkodva támadt egy ötletem. A tőkéről jutott eszembe.
Milyen szép és nagy lehetősége lenne a SONY cégnek, hogy itt nálunk, kissé módosítva a fő profiljukon, egy egészen új termelési ágazatban vesse meg a lábát. Olyan területen, amely Magyarország egyik jellegzetes és magas színvonalú tevékenysége, és amelyhez kapcsolódva a SONY minőség iránti elkötelezettsége pompásan érvényesülhetne.
A SONY beszállhatna a borászatba, méghozzá nem is akárhol, hanem Badacsonyban. A lépést az indokolná, hogy Badacsony nevében már ezer év óta ott a SONY. BadacSONY. Az iható minőség! A finom csúcstechnika! És közben 5.1 három dimenzióban, HiFi minőségben szólna az AKAIcos út.  

Ma azt kérdezte tőlem valaki: "te még miben reménykedsz?" Gondolkodás nélkül vágtam rá: "mindenben".
Már semmit nem tudok biztosan. Minden elolvadt, amibe kapaszkodhattam, minden elveszítette azt a színét, ízét, amit szerettem, vagy akár csak megszoktam. Így aztán nem maradt másom csak a remény. Ha csupán egyetlen dolog hihető lenne és stabil, azt mondanám, azt az egyet tudom, annak kivételével mindenben reménykedem. Így viszont azt mondom: "mindenben reménykedem".
És azért sem teszem a két szó közé, hogy "csak!"

Április negyedikéről az jut eszembe, hogy ezt a napot sokáig piros betűkkel írták. Ma is úgy kellene. Az, hogy egy mocskos háborúnak vége lett, valóban ünnep. Hogy a gyilkolás és rombolás véget ért, valóban ünnep. Ma is az. Volt azonban ennek a napnak, miközben sokáig és lelkesen ünnepeltünk, egy másik tulajdonsága is. A megafonokból az harsogott: éljen és virágozzék az örökké tartó és megbonthatatlan szovjet-magyar barátság!
Mindössze annyit kérek, olvassuk el még egyszer ezt a mondatot. Aztán állapítsuk meg két kifejezés jelentését: "örökké tartó" és "megbonthatatlan". Most pedig próbáljunk példákat mondani az örökké tartóra is, meg a megbonthatatlanra is. Bukjunk bele ebbe a vállalkozásba, hiszen a feladat teljesíthetetlen.
Ha ez megvan, kérem, vonjuk le a tanulságot.
Köszönöm. 

A történelem hegyoldalában lakunk. Itt valóban fel is út, le is út. A mi házunk, kissé lejjebb van, de mi felmentünk a betonút felső végéhez, hogy ott játsszunk. Hoztunk magunkkal egy csomó gyönyörű üveggolyót. Tele volt velük a zsebünk. Ezeket gurítgatjuk itt egy ideje egymásnak. Csillogó, átlátszó, belül színes fényekkel szikrázó üveggolyók pörögnek ki a kezünkből a betonra. Sajnos egyre gyakrabban történik meg, hogy eltévesztjük a gurítási irányt, és egy golyó legurul az úton, valahová, az ismeretlen völgy irányába. Feljajdulunk, hogy milyen kár, milyen szép volt az a golyó, aztán gurigázunk tovább. Eleinte nem bántuk túlságosan, de ma már érezzük, fogynak az üveggolyók.
Azt javaslom, kezdjünk el inkább dominózni. Azt lejtőn is lehet.

Gyerekkoromban volt egy kis búvárom. Három centi magas lehetett, színe piros és fehér. Egy átlátszó falú borosüvegbe vizet kellett önteni, aztán belepottyantani a búvárt. Ez a víz színen lebegett. Ekkor be kellett tenni a parafadugót. Ha az ember a dugó tetejét hüvelykujjal megnyomta, a kis búvár lesüllyedt az üveg aljára. Ha óvatosan elengedtem a dugót, a búvár elindult felfelé. Egy apró nyomással meg lehetett állítani az emelkedésben, szinte bármilyen magasságban. Újabb nyomásra ismét lesüllyedt. Ha a dugót meglazítottam, feljött a felszínre.
Ilyen kis búvárnak érzem magam. Gyakran, és hosszú időket töltök a fenéken. Néha a nagy nyomás ellenére felrúgom magam a felszínre, de ez nagyon nehéz sport. Azt üzenem a hüvelykujj tulajdonosának, kicsit elengedhetné már azt a dugót.

Vannak olyan idők, amikor azt látjuk, nagyban folyik az adjál-kapjál. Kérnek tőled, és azt szeretnék, ha te is kapnál. Állást, pénzt, szeretetet, állami kitüntetést, részvétet, támogatást, bizalmat, reményt, dicséretet, ölelést, türelmet, megértést, toronyórát lánccal, biztonságot, tudást, ennivalót, biztatást, információt, rendes fizetést, örömet és egy baráti mosolyt.
Ezek a mostaniak nem ilyen idők. Ma nincs adjál-kapjál. Ami folyik, azt úgy hívják: adok-kapok.

Ne haragudjatok a tulipánra. A tulipán már nagyon hamar megérezte, hogy jön a tavasz. Ahogy zöld levelét kidugta a földből, azt sokan úgy értelmezhették, hogy már itt is van. Ne rá haragudjatok, hogy leesett a hó, beállt a fagy. A tulipán jót akart. Sőt, ha belegondolok, nem is volt más választása, mint sietni az örömhírrel. Ő azon a fordulatszámon él, ahol ez kötelesség.
Most persze csalódottak vagytok, de ne a tulipánt okoljátok, amiért várni kell még. Nem ő hozta ránk a havat. És most éppen neki a legnehezebb. Élet-halál harcát vívja a jég alatt. Ő vállalta a legnagyobb kockázatot. Reménykedjünk inkább, hogy túléli. Hogy szép lesz, amint a tavaszi szellőben bólogat, akár a mesekönyvekben. Ő miattatok akar szép lenni. És biztos benne, hogy közel a tavasz. Sietett bejelenteni.
Ne haragudjatok rá. Ne rá haragudjatok.