A Történelemnek szépen kihegyezett, radíros végű ceruzája van. Legtöbben a közepe tájára születünk, messze az izgalmaktól, a békés nyugalomba, vagy rest tunyaságba. Hogy ezt ki, vagy mi dönti el, tudja az ég.
Akad, aki a hegyére születik. Izgalmas, de fájdalmas, szenvedésteli helyzet. Ezek a bőrükön, a sorsukon érzik, mit ír a Történelem. Odakenődnek a papírra, akár nemes gondolkodású, nagyszerű lelkek, akár nyomorult csirkefogók, vagy gyilkos energiájú gazemberek. 
A radíros végére is kevesen születnek. Ők azok, akik eltörlik a nyomot, amit a ceruza hagyott. A jót rosszra, a rosszat jóra változtatják. Itt is vannak tehát emelkedett, szép eszmékkel átitatottak, és vad indulatok rabjai egyaránt. Őket is dörzsöli, morzsolja a Történelem. Vagy nem hagynak nyomot, vagy maszatos folt marad utánuk.
Mostanában egyre vastagabban fog a Történelem ceruzája. Gyorsan kopik a hegye is, a radírja is. Akik pedig a közepén vannak, de azt hiszik, dolguk, hogy változtassanak azon, ami a Történelem lapjaira kerül, egyre idegesebbek. Messze vannak a papírtól, és tehetetlenül böngészik, milyen sorokat ró a Történelem, közös sorsunk mesekönyvébe.