A téren ott állt a szép mérleghinta. Sok gyerek öröme. Ha nyikorogni kezdett, valamelyik szorgalmas apuka a környező házakból lejött és megolajozta. A gyerekek hamar rájöttek, hogy nem csak ketten lehet billegni rajta. Ha valaki jól kiült a végébe, a másik oldalon ketten is felkapaszkodhattak rá. A libikóka szépen süllyedt és emelkedett velük. Lényeg az egyensúly. Aki éppen fent volt, szállt, repült, messzire látott, aki éppen lent, az pedig elrúgta magát a talajtól, és már emelkedett is.
Aztán megjött a térre a nagydarab kisfiú. Ráült a hinta egyik végére, és a billegés megállt. Nem lehetett tovább játszani, mert a nagydarab kisfiú súlyát még hárman-négyen sem tudták kiegyenlíteni a túlsó oldalon. Megakadt a játék. A nagydarab kisfiú meg csak ült a földre zuhant hintavégen, dölyfösen, pohosan és potrohosan. Akik fent ragadtak a túlsó végén, örülhettek, ha le tudtak mászni valahogy a magasból. Volt, aki le is pottyant. A nagydarab kisfiú nem bánta. Ő nem játszani jött. Neki a hinta kellett, mindenestül. Nem akart repülni, messzire látni, csak birtokolni akart. Amikor pedig az övé lett, boldog volt, és még azt se bánta, hogy a többiek azt mondták róla a háta mögött, hogy ez a nagydarab kisfiú valahogy olyan földhözragadt.