Sokszor hallani, hogy a mi Himnuszunk szomorú. Hogy más nemzetek vígan, sőt harciasan menetelhető indulói között a miénk bánatos, önmarcangoló és nem sugároz erőt.
Tévedés. A mi Himnuszunk nem szomorú, hanem gyönyörű. Nem trappoló, hanem egyetlen hatalmas, belső fényektől átfűtött sóhaj, egy intelligens nép komoly gondolata. Nem csattog-pattog, hanem sokkal inkább mesél: Egy csodálatos tehetséggel megírt, meleg harmóniák fényében fürdő ima. De nem könyörgés. Egyenes derékkal álló, büszke, és a sok tapasztalattól bölccsé vált ember vágyakozása és egyben vallomása. Nem katonaság dübörgése, hanem valódi zenei élmény. Külön szépsége a fő dallamot övező, az elején és végén felhangzó lírai mozdulat, ami olyan, mint egy titok-hordozó, ölelés ígéretével várakozó nő dereka körül lebbenő mély-bíbor színű szoknya.
Az a nép, amelyiknek ilyen a Himnusza, az boldog. Nem gyűlöli saját véreit, nem acsarkodik, nem rekeszti ki honfitársait a nemzetből. Az ilyen nemzet tagjai szeretik egymást, akkor is, ha nincsenek azonos véleményen. És ha fárad bennük ez a szép érzés, csak meghallgatják a Himnuszukat, és az erőt ad nekik ahhoz, hogy ne az erő nyelvén beszéljenek egymással.
Ugye, hogy így van?