Már gyerekkoromban arról álmodoztam, hogy milyen jó lenne, ha visszarepülhetnék a múltba. Ha megleshetném az egri hősök csatáit, Mátyás királyt, vagy Arkhimédészt. Jelentem, mára ez sikerült. Persze nem egészen úgy, ahogy annak idején elképzeltem, de látom a múltat. A saját szememmel.
Tegnap felléptem a Sziget Fesztiválon, a Magyar Dal Napja alkalmából. Ott volt a szakma, a régi nagy nevek, az új gigászok, mindenki. És hirtelen mindezt úgy láttam, mintha már réges-régen történt volna. Azokban az ősi időkben, még a bekövetkezett események előtt, amikor mit sem sejtve beszélgettünk a nagyszínpad mögött, nevetgéltünk, fogalmazgattuk a szokványos kérdésre a választ, hogy mi is van velünk mostanában.
Tudom, hogy a jelen megfoghatatlan, mert azonnal múlttá válik, de ezt ennyire világosan még sosem tapasztaltam meg. Nem azt láttam, hogy ez az imént még jelen volt, de máris a múlt része, hanem azt, hogy olyasmi játszódik az orrom előtt, ami nagyon régen történt. Amikor még ezek az emberek mind éltek. Még én is éltem. És szerettem volna ezt-azt, reménykedtem ebben-abban, örültem és bánkódtam. Amikor még olyan ártatlanok és gyanútlanok voltunk. 
És azt éreztem, milyen kár, hogy "akkor" nem ismertük fel, milyen boldogok is vagyunk. És így, "utólag", pótlólag, ahogy "visszagondoltam" erre a jelen pillanatra, ami máris ugyanolyan múlt, mint amilyen tíz, vagy húsz év múlva lesz, egy kicsit boldog voltam.