Kedves és igen tisztelt angyalok!

Így, a világvége után még kissé kába a fejem. Az elmúlt percek hatása alatt vagyok. Mégsem hal meg minden nap az ember! Annyi év testbe szorult kínlódása után most még kissé szédülök a tág dimenziók között, és csodálva nézem, ahogy az idő feloldódik, mint egy kanál kristálycukor a teában. Ha esetleg hebegnék-habognék, azt kérem, tudják be ennek.
Bár úgy láttam csúcsidőben érkeztem, azért természetesen azonnal jelentkeztem itt, a folyosó végén, hogy újra akarok születni, mert egyszerűen nem hiszem el, hogy legközelebb is elkövetném ugyanazokat a hibákat, amelyeket eddig újra és újra elkövettem. Nyilván mások is így vannak ezzel, és Önöknek nem volt újdonság, amiket tőlem hallottak, amikor magamra eszméltem itt, a jó öreg Túlvilágon. "Ó, hát persze...de hiszen tudtam...itt volt a nyelvemen...pedig annyira egyszerű... Én ló! Én ökör! Nem igaz, hogy századszor, ezredszer is ugyanott szúrom el!" És így tovább. Szóval az van, hogy ott, a folyosó végén az a hölgy közölte, nincs tovább. Nincs hová visszamenni. A Világnak vége van.
Hát... most itt van nálam ez a csomó helyrehozhatatlan bűn. Bűnöcske, ugye. Ezekkel mi legyen? Van valami raktár, ahol leadhatnám őket? Vagy, ha ilyen nincs, kérek egy másik Világot, ahol jóvá tehetem őket. Lehet? Mert, ha igen, úgy szeretném, hogy rögtön most. Akkor talán odalenn, az emberek észre sem veszik, hogy az már egy más világ.