Azért írom ezt le, mert biztosan nem így lesz. (Ha le sem írnám, egyáltalán nem lenne. Csak a fejemben, mint egy gondolat-játék, és ugyan az is a létezés egy formája, de mivel nem manifesztálódik, azaz a láthatatlanban marad, olyan, mintha nem is lenne.)
Szóval, ha én lennék a jelenlegi miniszterelnök, és most már mindig is az szeretnék maradni, valamelyik este, a főleges tévé híradója után súgógépről beolvasnám az öszödi beszédet. Egyesszám első személyben, mintha én magam mondanám. Magamról. Azért súgógépről, hogy ne látsszon, nem fejből mondom. Hadd higgyék, hogy éppen akkor találom ki, ott fogalmazom meg, amit mondok. Csak a vájtfülűeknek lenne ismerős a szöveg. A többiek csak ámulnának. Miután befejeztem, lenne tíz másodperc döbbenet, de aztán olyan ünneplés, olyan örömmámor zuhanna a lelkekre, amilyet még nem látott a világ. Az ellenzék minden érve anullálva, méregfoga kihúzva. Meccs megnyerve. Egy évszázadra. Mert most az lesz a nyerő, aki új lapot nyit. Mindenki erre vár. A játékelmélet szerint pedig ez itt a megoldás, az új lap, a zseniális húzás. Annyira zseniális, hogy még nekem is tetszene. Azt mondanám, ez már döfi.
De nem így lesz.
