Sok manapság a kigyúrt izompacsirta, aki alig fér a pólójába, és még a mosolya is izmos. Hogy szép-e az ilyen, arról ne nyissunk vitát, mert vitatkozunk mi éppen eleget, ez a téma már nem hiányzik az étlapról. Máson töröm a fejem.
Ugyebár, egy ilyen hatalmas izomzat rengeteg munkába kerül. Szörnyű sok fáradságba. A munka pedig a fizikából ismert fogalom. A munkavégzés energiát állít elő. Helyzetit is, mozgásit is. Az izomgyárakban azonban az a sok-sok munka valahogy elszáll a levegőbe. Sehol nem hasznosul másutt, csak a kiizzadt bajnokok fényképalbumában. Azt hiszem, ha rajtam múlna, konditerem, izomgyár létesítését csakis óvodák, iskolák, kórházak, nyugdíjas otthonok és más fontos közintézmények tőszomszédságában engedélyeznék. Ezek áramellátására ugyanis éppen alkalmasak lennének a súlyzózók , erőnyomók és szobabiciklizők. Két öröm is teremne. A kedvezményezett intézmények, ahová egy kábelen átömlene az elektromos áram, az így felszabaduló pénzeiket az ellátás javítására költhetnék. Akik pedig eddig csak önös célokból fejlesztettek bicepszet, meg vádlit, azok büszkék lehetnének magukra. Olyanokon segítenének, akik maguk is voltak, vagy lesznek. Gyerekeken és időseken. A sok dagadó izom és az erre gerjedő csajok ájulata csak a ráadást jelentenék. Éljen a karitatív kockahas!