Szakad a szép hó. A kismadarak, akik az utóbbi napok tavasz-illata miatt kissé hűtlenkedtek, most újra itt tolonganak az etető körül. Tudják, bennem megbízhatnak, várja őket a napraforgómag, a szalonna meg a kukoricadara. Jó, ha az ember olyanok bizalmát élvezi, mint a cinkék, csuszkák, meggyvágók, verebek és fakopáncsok. A szarvasok is lejöttek a hegyből. Idelenn már kint vannak a finom rügyek a bokrokon, fent pedig még nem látszik ki a hó alól, ami már bátran kibújt a földből. Az élőlények közelebb mennek egymáshoz, ha baj van.
Szép a hó. És szép a csend. Akkor is, ha holnapra elolvad. Mert lehet, hogy az még nagyobb baj lesz.
Háttal a Napnak
Ülsz a sötétben, nézed az órát,
várod a semmit, csöndben, egyedül.
Végtelen úton utazik a lelked,
folyton belehal, folyton menekül.
Távoli hangokat hallasz, valaki
a neveden szólít, aztán nevetés...
Félsz, ha elalszol, félsz, ha felébredsz,
fáj az indulás, fáj az érkezés.
Mért vársz? Mozdítsd meg végre a szárnyad!
Mitől félsz? Építsd az égbe a házad!
Tükrök előtted, csillog a fényük,
önmagad bennük mégse találod.
Háttal a Napnak, szemben a széllel
nincs hova menned, nincs maradásod.
Idegen vágyak dzsungele zúg, ahol
nincs barátság, és nincsen szerelem.
Nem tudod, meddig tűrheted ezt, de már
nem sokáig, látom a szemeden.
Mért vársz? Mozdítsd meg végre a szárnyad!
Mitől félsz? Építsd az égbe a házad!
A valóság csendben van. Mind a két szó fontos. Van, de hallgat. Az emberek többsége észre sem veszi a létezését, ezért úgy érzik, dolguk van. Építenek hát két várat. Az egyik az igazság vára, a másik a hazugságé. Ezek a várak nincsenek túlságosan mélyre alapozva, épphogy csak érintik a valóság talaját. Egymással szemben magasodnak. Az igazság vára zordabb, szigorúbb látvány, puritán építmény, vastag falakkal. A hazugság vára színes, hívogató, érdekes építészeti megoldásokkal várja az arra tévedőket. Mindkét vár tornyán zászló leng, az őszinteség zászlaja. És itt jön a meglepetés.
Mindkét tornyon ugyanolyan színű az a zászló.
Hosszan jött utánam. Végig, Tahitótfalutól Szentendréig egyfolytában telefonált. Kézből. Időnként megpróbált előzni. Én 54-gyel mentem, tehát legalább hetvenre kellett volna gyorsítania. Nem jött össze neki, mindig érkezett valaki szemből. Ott kezdte el az új számot beütni a mobiljába, folyton lefelé nézve, ahol az a szörnyű ír gázolós baleset történt, Leányfalu buszmegállójánál. Aztán telefonált tovább. Szentendre határában végre meg tudott előzni. Index nélkül csapott át a másik sávba, majd előttem vissza. A kocsi hátulján Nagy-Magyarország matrica.
Azt gondoltam, minek neked Nagy-Magyarország, amikor még ennek a kicsinek sem tudod betartani a szabályait?
Nagyon valószínű, hogy már él. Megszületett, és a világon van az, aki harminc év múlva Magyarország miniszterelnöke lesz. Hány éves lehet most? Öt? Esetleg tíz? Nem hiszem, hogy több, mint húsz. Persze az is lehet, hogy harminc. Talán biztosra csak annyit vehetünk, itt van köztünk. Valószínűtlen, hogy harminc év múlva egy harminc alatti miniszterelnökünk lesz, bár én annak is tudnék örülni.
Szóval itt jár már az utcán. Nézi az ideges felnőtteket, egy egymással összeveszett ország lakóit. Látja a tévében a Békemenetet, az Éhségmenetet, a virrasztásos tüntetést, a diákok megmozdulásait. Látja az emelvényeket, a szónokokat. Érzi, ahogy egyre növekszik valami, és talán még nem tudja a nevét, azt, hogy feszültség. Látja a szülei gondterhelt homlokát, és furcsállja, ahogy időnként hirtelen elhallgatnak. "Ne a gyerek előtt!" - mondják.
Arra kérem a szülőket, mondják a gyerek előtt. Fontos, hogy hallja. Hogy megtudja. Fontos, hogy tanuljon belőle. Nekünk, az országnak fontos. Hogy majd harminc év múlva más legyen itt az élet. Hogy ő majd olyan miniszterelnök legyen, aki "csak" végzi a dolgát, és közben béke van. És remény.
A minap valaki megkérdezte, szeretem-e X. Y. politikust. Valamit habogtam, de utána még sokáig foglalkoztatott a kérdés. Van, hogy az ember nem azonnal találja meg a választ, csak némi gondolkodás után. A gondolkodás pedig még nincs betiltva.
Arra jutottam, hogy a politikust nem lehet szeretni. Csak ember tudok szeretni. A lelki tulajdonságaiért. A szellemességéért. Az esendőségéért. A talpraesettségéért. A nagy szívéért. A figyelmességéért. A segítőkészségéért. De mindezért nem lehet szeretni egy foglalkozást. Csak az embert. Így aztán villamosvezetőt sem szeretek, csak, mert villamost vezet. És vízvezeték szerelőt sem, csak mert szerel. Aki egy foglalkozást szeret, az egy üres képkeretet szeret, a festmény nélkül.
A nagy kérdés az, vajon az ember mennyit visz bele emberségéből a foglalkozásába. Ha sokat, akkor biztosan nagy sikerei lesznek a pályáján. És akkor szerethetővé válik sokak számára. Az ember. A foglalkozása nélkül.
Ami a szemünk előtt zajlik, nem más, mint vertikális népvándorlás. A mozgás most nem jár földrajzilag értelmezhető helyváltoztatással. A kulturálatlanság, a butaság, az ízléstelenség, műveletlenség, erő-imádat, a vad indulat nem vízszintesen vonul, hanem a társadalmi liftben utazik gigantikus tömegével alulról felfelé.
Ennek a liftnek a motorjába két fontos dolog szállítja az üzemanyagot. A pénztelenség és az internet.
A feladatot nem az vállalja el, nem az kapja, aki ahhoz a legjobban ért, mert a szakértelem drága, a profi túl sok pénzt kér. Inkább azt bízzák meg, aki olcsón, ingyen vállalja, esetleg még ő fizet. És nem baj, hogy így gyenge lesz a minőség. Apró dolog, úgysem veszi észre senki. Mire a sok apróság feltűnő tömeggé áll össze, már késő lesz bánkódni.
Az internet felhangosítja a hangját azoknak, akiket a korábban használt médiumok szűrői be se engedtek a közbeszédbe, vagy kitessékeltek onnan. Ma a filozófus bölcs gondolatai már ugyanolyan súllyal jelennek meg a kommunikációs térben, mint az alpári ocsmányságok. Talán nem kell bizonygatnom, kik vannak többen. A műveltség, bölcsesség, érzékenység tehát halványulóban van, és helyét átveszi a vertikális népvándorlás sötét kavargása.
A lift motorját a korrupció olajozza. Ahol virágzik, ott a lift simábban, sebesebben suhan felfelé. És nincs erő, ami ezt megakadályozná, vagy akár csak fékezhetné.
Fatalista vagyok. Úgy gondolom, életem abba az irányba megy, amelyet még születésem előtt a Sorssal megbeszéltem. Ha néha mégis elkanyarodnék, a Sors lenyúl, és szépen visszaterelget a kijelölt útra.
Néha azon kapom magam, hogy erőlködöm. Nem tetszik az irány, és én fékezek, kapaszkodok, fordulni próbálok, vagy egyszerűen csak aggódom. Azt hiszem, ilyenkor a kelleténél több energiát pocsékolok olyasmire, ami nem az én dolgom, ami nem tőlem függ. Rájöttem, itt valami ahhoz hasonlatosan működik, mint amikor keresünk valamit, és az "elbújik", pedig az imént még a kezünkben volt. Olyankor az a megoldás, hogy nem szabad mindenütt megnézni. Hagyni kell neki lehetőséget, hogy előkerüljön, amikor végül úgy dönt, hogy elő akar kerülni. Ha minden logikus helyen megnézzük, megnehezítjük a dolgát, mert nem marad neki lehetősége, hogy ésszerű magyarázattal szolgáljon az eltűnésére. A valódi magyarázatot pedig úgysem hinnénk el.
De térjünk vissza a sorshoz. Minden nap órákat töltök a zongora mellett, és a gitárt is sokat pengetem mostanában. Ilyenkor tettre kész, Sors dolgába beleavatkozni serény agyam leáll, ellazul, és ezzel lehetőséget ad a sorsnak, hogy terveit nyugodtan kieszelhesse és megvalósíthassa. Ha folyton belebeszélek, nem hagyom nyugodtan működni. Pedig tudom, az lesz nekem a legjobb, amit ő talál ki. Akkor is, ha fájni fog.
Remélem, mindenkinek van olyan elfoglaltsága, ami eltereli a figyelmét a legfájóbbakról, hogy közben a sorsa felépíthesse az utat, amely őt a jó irányba viszi majd. Ha nincs, keressen, és higgyen benne, a Sors fantáziáját nem éri utol a legmerészebb írói képzelet sem. Csak hagyni kell nyugodtan dolgozni.
HÓKIRÁLY
Útra kél a Hókirály
útra kél a Hókirály.
Hó,
mintha hullna már egy furcsa hó,
miről nem beszél a rádió,
de ha csendben ülve jól figyelsz,
akkor tisztán látható.
Hó,
ami lelkünk útjain szitál,
amit kékre fest a holdsugár,
és a tévedéseink zaját
végre lecsendesíti már.
Erre jár a Hókirály,
házainkra rátalál,
hófehér az utca már.
Megszólal a kimondhatatlan,
de nem mondhatja ki önmagát,
téged néz a gondolhatatlan
és ki kell találnod a gondolatát,
mozdul az égen a láthatatlan,
mutatja magát, hogy megtaláld,
hullik a hópihe számolatlan.
és ontja rád vigaszát.
Hó,
vele földre száll az égi jel,
hogy egy új világ jön el,
ahol forró vágyaink helyett
csak egy meleg sál és sapka kell.
Útra kél a Hókirály,
útra kél a Hókirály.
Szomszédom szomorúan mutatja a kertjében álló, félbevágott fenyőt. Valaki ellopta karácsonyra a felső másfél métert. A fejemet csóválom, és már ébred is bennem a tanult gondolatsor, hogyan lehetne elkapni az illetőt, miként bizonyítható, hogy éppen annak a fának a csúcsa áll a szobájában feldíszítve, amelyiknek az alja itt torzólkodik a szomszédban... és aztán egy új gondolat kúszik elő, amire eddig még nem számítottam. Ez a gondolat csak mostanában fejlődhetett gondolhatóvá bennem, mert még alig ismerek rá. Így hangzik: ha valaki szegény, és mégis ünnepelni akar, elveszi, amire szüksége van. Nem szabad harcolni vele. Neki is jár fenyő, neki is jár ünnep.
Mondom: új a gondolat, és még gyakran beszínezi egy másik, az, hogy a rabló esetleg nem szegény, hanem gonosz. Igen. Lehet az is. De manapság egyre nagyobb a valószínűsége, hogy szegény. És ha enni szeretne, azt is elveszi majd. És jár neki. És akitől elvette, nem szólhat egy szót sem. Egymás nyakának átharapása nem oldja meg a problémát. Csakis a magas fokú szolidaritás, amely elcsitítja a megrablott haragját. Ami azt súgja neki, kár, hogy nem adtad oda. Szebb lett volna. És örülj, hogy neked volt. És reméld, hogy egyszer még lesz. Nem ez lenne a keresztényi megközelítés? (De.)
Amúgy volna egy praktikus ötletem. A szegények döntsenek úgy, hogy december 25-én ünneplik a karácsonyt. A Megváltó biztosan megértené, miközben aznapra már kifizethető mértékűre zuhan a fa ára.
Sok manapság a kigyúrt izompacsirta, aki alig fér a pólójába, és még a mosolya is izmos. Hogy szép-e az ilyen, arról ne nyissunk vitát, mert vitatkozunk mi éppen eleget, ez a téma már nem hiányzik az étlapról. Máson töröm a fejem.
Ugyebár, egy ilyen hatalmas izomzat rengeteg munkába kerül. Szörnyű sok fáradságba. A munka pedig a fizikából ismert fogalom. A munkavégzés energiát állít elő. Helyzetit is, mozgásit is. Az izomgyárakban azonban az a sok-sok munka valahogy elszáll a levegőbe. Sehol nem hasznosul másutt, csak a kiizzadt bajnokok fényképalbumában. Azt hiszem, ha rajtam múlna, konditerem, izomgyár létesítését csakis óvodák, iskolák, kórházak, nyugdíjas otthonok és más fontos közintézmények tőszomszédságában engedélyeznék. Ezek áramellátására ugyanis éppen alkalmasak lennének a súlyzózók , erőnyomók és szobabiciklizők. Két öröm is teremne. A kedvezményezett intézmények, ahová egy kábelen átömlene az elektromos áram, az így felszabaduló pénzeiket az ellátás javítására költhetnék. Akik pedig eddig csak önös célokból fejlesztettek bicepszet, meg vádlit, azok büszkék lehetnének magukra. Olyanokon segítenének, akik maguk is voltak, vagy lesznek. Gyerekeken és időseken. A sok dagadó izom és az erre gerjedő csajok ájulata csak a ráadást jelentenék. Éljen a karitatív kockahas!
Azt hallom, aki Magyarországon végzi el az egyetemet, ne menjen külföldre. Akkor ugyanis kárba veszne a rájuk költött pénz, a drága közpénz. Töprengek.
Ha azt hallom, valaki nem mehet el az országból, a vasfüggöny jut eszembe. A vasfüggöny arra volt jó, hogy az akkori urak olyan országot csináljanak, amilyen nekik tetszik, és mégis maradjon benne állampolgár, aki ezt végignézi, sőt, munkájával fenntartja. Olyan színházi rendezők ők, akik bezáratják a nézőtér kijáratait, hogy a nézők kénytelenek legyenek végignézni hagymázos rendezői koncepciójuk förmeteg gyümölcsét. Pedig a pénzüket a nézők vitték be a színházba, jegyár formájában.
Szerintem a megoldás a nyitott, európai szellemiségű, szabad Magyarország lenne. Nem mennének el a végzett egyetemisták. És ha elmennének? Visszajönnének. Mindenki ott szeret lenni, ahol jó lenni, ez ennyire egyszerű. És ha még mindig van, aki a kárba veszett közpénz miatt aggódik, azt azzal nyugtatgatnám, hogy ha fillérre kiszámolnánk, azt látnánk, hogy mi jártunk jól. Azon a szabadon járható kulturális, művészet-barát, tudományos országúton nem csak mennének, hanem jönnének is az értékek. Ha az az út, felénk lejtene, zuhognának, ömlenének, záporoznának.
Attól félek, az az út jelenleg egyre meredekebben lejt kifelé. A rendező pedig egyre képtelenebb ötleteivel sokkolja a közönséget, miközben izmosra gyúrt jegyszedőnénijeit már felfegyverezte. Ezt muszáj lesz végig nézni.
Ha az apátok lennék, először félnék. Féltenélek benneteket, mert már sok mindent tapasztaltam, és tudom, mire képes, ha eszét veszti a hatalom. Közben örömmel tapasztalnám, hogy valami büszkeség-féle lángocska ébredezik bennem. Hogy azért mégis csak az én fiaim/lányaim vagytok, és ahogy ilyen bátran viselkedtek, azt talán tőlem tanultátok. Bár igaz, én csendben néztem, ahogy ez a gőzhenger átrobog rajtunk. De a bátorság nem csak kiabál. Mert néha a hallgatáshoz is bátorság kell. A családért érzett felelősség, a munkahely elvesztésének réme csendre inti az embert. Tűrni kell, és az nagyon igénybe veszi ám a lelkierőt!
És aztán, ha az apátok lennék, azon kapnám magam, hogy mosolygok, ahogy a tüntetés képeit nézem. Arra gondolnék, most kovácsol belőletek Nagy Generációt a történelem. És lassan már egy picit irigykednék is. Az őszinte felháborodásotokat, a tiszta hangotokat, a hiteteket irigyelném. És azt kívánnám, maradjatok ilyenek, ameddig csak tudtok. Ne hasonlítsatok rám. Csináljatok egy szebb Magyarországot.
Kedves és igen tisztelt angyalok!
Így, a világvége után még kissé kába a fejem. Az elmúlt percek hatása alatt vagyok. Mégsem hal meg minden nap az ember! Annyi év testbe szorult kínlódása után most még kissé szédülök a tág dimenziók között, és csodálva nézem, ahogy az idő feloldódik, mint egy kanál kristálycukor a teában. Ha esetleg hebegnék-habognék, azt kérem, tudják be ennek.
Bár úgy láttam csúcsidőben érkeztem, azért természetesen azonnal jelentkeztem itt, a folyosó végén, hogy újra akarok születni, mert egyszerűen nem hiszem el, hogy legközelebb is elkövetném ugyanazokat a hibákat, amelyeket eddig újra és újra elkövettem. Nyilván mások is így vannak ezzel, és Önöknek nem volt újdonság, amiket tőlem hallottak, amikor magamra eszméltem itt, a jó öreg Túlvilágon. "Ó, hát persze...de hiszen tudtam...itt volt a nyelvemen...pedig annyira egyszerű... Én ló! Én ökör! Nem igaz, hogy századszor, ezredszer is ugyanott szúrom el!" És így tovább. Szóval az van, hogy ott, a folyosó végén az a hölgy közölte, nincs tovább. Nincs hová visszamenni. A Világnak vége van.
Hát... most itt van nálam ez a csomó helyrehozhatatlan bűn. Bűnöcske, ugye. Ezekkel mi legyen? Van valami raktár, ahol leadhatnám őket? Vagy, ha ilyen nincs, kérek egy másik Világot, ahol jóvá tehetem őket. Lehet? Mert, ha igen, úgy szeretném, hogy rögtön most. Akkor talán odalenn, az emberek észre sem veszik, hogy az már egy más világ.
Az én hangom egymagában gyenge, ezért most felhívást teszek közzé. Kérem a könnyűzene, a rock és minden rokonműfaj képviselőjét, híreseket és kezdőket egyaránt, álljunk ki az egyetemisták és gimnazisták mellett! Szólaljatok meg! Szeretném hallani a hangját a Kossuth-díjasoknak, és a pinceklubok hőseinek, a saját dalokat fabrikálóknak és a külföldet másolóknak. Gondoljátok át: igazából a fiataloknak játszunk, belőlük élünk. Nekünk is fontos, hogy értő, gondolkodásra képes közönség fogadjon bennünket a színpad előtt. Akik közülünk többet szerepelnek a nagy nyilvánosság előtt, azoknak a felelőssége is nagyobb ebben a dologban.
Most itt a pillanat, hogy a diákoknak visszaadjunk valamit abból, amit tőlük kapunk nap mint nap a koncerteken, a tapsokból, a szeretetből. Ez a legkevesebb, amit megérdemelnek azok, akik néha utolsó pénzükből veszik meg a drága koncertjegyeket. Hiszen szükségük van ránk. Most bebizonyíthatjuk, hogy nekünk is szükségünk van rájuk. Ha mindenki megszólal, aki a fiatalok számára zenét ír, vagy játszik, az nagyobbat szólhat, mint a legnagyobb hangfalak.
A kiállás bármely formáját választhatjátok, nem akarok semmilyen határt szabni. Még csak a nevemet se említsétek. Nem ez a lényeg. Elég, ha szóltok néhány kedves szót, és támogatásotokról biztosítjátok a diákokat.
Reménykedem, hogy meghalljátok ezt, és előre is köszönöm mindenkinek, aki nem marad közömbös.
Ön szereti a zsidókat? A kérdésre nem adható jó válasz. Sem a nem szeretem, sem a szeretem nem helyes. Zsidó ugyanis sokféle van. A becsületeseket, kedveseket, tehetségeseket, nagylelkűeket szeretem, a gonoszakat, irigyeket, a bűnözőket pedig nem. Olyan, hogy "zsidók", pedig nincs. Nem létezik ugyanis olyan ember, akinek csupán egyetlen tulajdonsága van, az, hogy zsidó.
Ön szereti a cigányokat? A kérdésre nem adható jó válasz. Sem a nem szeretem, sem a szeretem nem helyes. Cigány ugyanis sokféle van. A becsületeseket, kedveseket, tehetségeseket, nagylelkűeket szeretem, a gonoszakat, irigyeket, a bűnözőket pedig nem. Olyan, hogy "cigányok", pedig nincs. Nem létezik ugyanis olyan ember, akinek csupán egyetlen tulajdonsága van, az, hogy cigány.
És szereti ön a magyarokat? A kérdésre nem adható jó válasz. Sem a nem szeretem, sem a szeretem nem helyes. Magyar ugyanis sokféle van. A becsületeseket, kedveseket, tehetségeseket, nagylelkűeket szeretem, a gonoszakat, irigyeket, a bűnözőket pedig nem. Olyan, hogy "magyar", pedig nincs. Nem létezik ugyanis olyan ember, akinek csupán egyetlen tulajdonsága van, az, hogy magyar.
És akkor irigykedni kezdtünk, mert volt, akinek jobban ment, és meggyűlöltük egymást. Miközben ellenségeskedtünk, jött egy hatalom, és leigázott bennünket. Rend lett, amelyet saját embereink közreműködésével tartott fenn az elnyomó. Vajon ezek a saját emberek árulók voltak, vagy csak szerettek volna végre rendet? Megítélésük folyton változik. Aztán fellázadtunk, és elkergettük az idegen hatalmat. És akkor irigykedni kezdtünk, mert volt, akinek jobban ment, és meggyűlöltük egymást. Miközben ellenségeskedtünk, jött egy hatalom, és leigázott bennünket. Rend lett, amelyet saját embereink közreműködésével tartott fenn az elnyomó. Vajon ezek a saját emberek árulók voltak, vagy csak szerettek volna végre rendet? Megítélésük folyton változik. Aztán fellázadtunk, és elkergettük az idegen hatalmat. És akkor irigykedni kezdtünk, mert volt, akinek jobban ment, és meggyűlöltük egymást. Miközben ellenségeskedtünk, jött egy hatalom, és leigázott bennünket. Rend lett, amelyet saját embereink közreműködésével tartott fenn az elnyomó. Vajon ezek a saját emberek árulók voltak, vagy csak szerettek volna végre rendet? Megítélésük folyton változik. Aztán fellázadtunk, és elkergettük az idegen hatalmat. És akkor irigykedni kezdtünk, mert volt, akinek jobban ment, és meggyűlöltük egymást. Miközben ellenségeskedtünk, jött egy hatalom, és leigázott bennünket. Rend lett, amelyet saját embereink közreműködésével tartott fenn az elnyomó. Vajon ezek a saját emberek árulók voltak, vagy csak szerettek volna végre rendet? Megítélésük folyton változik. Aztán fellázadtunk, és elkergettük az idegen hatalmat. És akkor irigykedni kezdtünk, mert volt, akinek jobban ment, és meggyűlöltük egymást. Miközben ellenségeskedtünk, jött egy hatalom, és leigázott bennünket. Rend lett, amelyet saját embereink közreműködésével tartott fenn az elnyomó. Vajon ezek a saját emberek árulók voltak, vagy csak szerettek volna végre rendet? Megítélésük folyton változik. Aztán fellázadtunk, és elkergettük az idegen hatalmat. És akkor irigykedni kezdtünk, mert volt, akinek jobban ment, és meggyűlöltük egymást. Miközben ellenségeskedtünk, jött egy hatalom, és leigázott bennünket. Rend lett, amelyet saját embereink közreműködésével tartott fenn az elnyomó. Vajon ezek a saját emberek árulók voltak, vagy csak szerettek volna végre rendet? Megítélésük folyton változik. Aztán fellázadtunk, és elkergettük az idegen hatalmat. És akkor irigykedni kezdtünk, mert volt, akinek jobban ment, és meggyűlöltük egymást. Miközben ellenségeskedtünk, jött egy hatalom, és leigázott bennünket. Rend lett, amelyet saját embereink közreműködésével tartott fenn az elnyomó. Vajon ezek a saját emberek árulók voltak, vagy csak szerettek volna végre rendet? Megítélésük folyton változik. Aztán fellázadtunk, és elkergettük az idegen hatalmat. És akkor irigykedni kezdtünk, mert volt, akinek jobban ment, és meggyűlöltük egymást. Miközben ellenségeskedtünk, jött egy hatalom, és leigázott bennünket. Rend lett, amelyet saját embereink közreműködésével tartott fenn az elnyomó. Vajon ezek a saját emberek árulók voltak, vagy csak szerettek volna végre rendet? Megítélésük folyton változik. Aztán fellázadtunk, és elkergettük az idegen hatalmat.
Nem unalmas ez már?
Amikor ez a dal új volt, 1983-at írtunk. Annak idején azért írtam ezt a szöveget, mert úgy éreztem, az árak elszabadultak, és én elveszítettem az élő kapcsolatot a saját pénztárcámmal. Most újra úgy érzem. Azért tettem ide a dal Sárközi Fanni-féle feldolgozását, hogy érezhető legyen, merre kell keresni a megoldást erre a gyötrő problémára.
TE ÉDES MAGYARORSZÁG
Te vagy nekem a trambulin,
te vagy a nő a kan-bulin,
te vagy a bejgli a tepsiben,
te vagy a bunyó a restiben,
te vagy a sapka a nyúl fején,
te vagy a legszebb fejőstehén,
itt lopjuk el a holnapot,
itt fojtjuk borba a bánatot.
Te édes, te fényes Magyarország,
te nagyszerű, te százszor szép!
Te drága, te tündökletes Magyarország,
te csodálatos, te álomkép!
Itt szórjuk el a csikkeket,
itt szúrjuk el a vicceket,
itt ütünk pártot, és gyűlölködünk,
de van plazmatévénk,
de jó nekünk!
Te édes, te fényes Magyarország,
te kenyérszagú, te százszor szép!
Te titokzatos, te tündökletes Magyarország,
te aranyhajú, te álomkép!
Itt vagyok szép, itt vagyok rút,
itt vívok ezer rossz háborút.
Itt vagyok cigány, itt vagyok tót,
itt vagyok zsidó, itt vagyok vizigót.
Te édes, te fényes Magyarország,
te nagyszerű, te százszor szép!
Te drága, te tündökletes Magyarország,
te csodálatos, te álomkép!
Itt kaszál varjú a part alatt,
a fekete munka itt nagy divat,
itt vagyok rabló, itt török be,
s ha elkap a rendőr, itt ülöm le.
Itt vagyok szegény, itt vagyok gazdag,
itt elég mézes mindig a madzag.
Itt vagyok gyáva, itt vagyok erős,
itt vagyok kurva, itt leszek hős!
Te édes, te fényes Magyarország,
te kenyérszagú, te százszor szép!
Te titokzatos, te tündökletes Magyarország,
te aranyhajú, te álomkép!
(szöveg: Bornai Tibor)
Jég-zene pendül az ágon,
egy szonatina zeng az erdőn,
szűz hóból a zongora,
jégcsap az orgona,
nap sugarából a
hárfa és dúdol a szél.
Ropog a hó,
hasad a jég,
magas az ég,
repül a szánkó.
Fent didereg az üzenet, hogy
ez a világ oly szép.
Itt vagy-e tényleg a szánon?
Vagy mesebeli álom volnál,
egy mesebeli ország földjén,
hol nincs soha éjszaka,
senki se fél, csak az
ész, meg a szív szava él?
Ugye, oda viszel, oda megy a szánunk?
Ugye, visszakapjuk ott felejtett szárnyunk?
S közben zengi a szonatinát a tél.
Minden olyan embertől, akit előző írásom megbántott, bocsánatot kérek. Nem ez volt a szándékom, és ha pontosan végigolvassák még egyszer, ez talán ki is derül. A mocskolódóktól pedig azt kérem, gondolják végig, biztosan én idegesítettem fel őket ennyire, vagy már előzőleg tette ezt velük valaki. És akkor itt a nagy kérdés: ki volt az?
Nézem, ahogy a közszolgálati televízió már egy jó ideje a Trianon előtti Magyarországra kiterjedően jósolja meg a másnapi időjárást. Arra gondolok, vajon hogy esne, ha a szlovákok, a horvátok, vagy a románok úgy beszélnének állami televíziójukban a mai Magyarország egyes részeiről, mintha azok hozzájuk tartoznának. Rosszul. Rosszul esne. Azon kapom magam, abban reménykedem, hogy talán nem veszik észre, ahogy "Felvidék"-ezünk, meg "Délvidék"-ezünk.
Mert mi is lenne, ha észrevennék? Biztos ők is elkezdenék ezt csinálni. Aztán az országaink között nőne a feszültség, jegyzékeket váltanánk. Nemzetközi bonyodalom fejlődne, de egyik fél sem engedne a dölyfből. Aztán jönne a lövöldözés, a terrorizmus, végül a nemzetközi békefenntartók. Senki ne áltassa magát, ehhez csak annyi kell, hogy a szomszéd országok egyszer csak mellre szívják a piszkálódásunkat.
Szelíden kérdem, muszáj ezt? Amilyen megbízhatatlanok az előrejelzések, éppen elég blama lenne az ország jelenlegi határain belül maradni a tévedésekkel.
Kérem vissza a lehetőséget, hogy vallásos emberként újra tisztelhessem az egyházakat! Kérem vissza a kedvemet, hogy lendületesen kritizáljam a baloldalt – amely egyedül áll ki következetesen a fajgyűlölet ellen, de nem ezért, hanem - gyengeségeiért, szervezetlenségéért, tévedéseiért, sőt bűneiért! Vissza akarom kapni a jogom, hogy szeressem a jobboldalt minden olyan eszményért, ami a valódi jobboldal történelmileg örökölt sajátja! Kérem a tisztánlátás fényét, hogy megharagudhassak cigány vagy zsidó származású ismerőseimre, a fajgyűlölet rám vetülő árnyéka nélkül! Kérem vissza a jogot, hogy tisztelhessem, becsülhessem az ország vezetőit, hogy felnézhessek a politikusainkra! Kérem a szabadságomat, hogy azokkal szimpatizáljak, akikkel akarok! Kérem ezt a szabadságjogot mindenki számára!
Még csak kérem.
Aránylag tanulékony vagyok. Néha többször kell próbálkoznom, de aztán többnyire képes vagyok tanulni a tapasztalataimból. Egy dologban azonban mindez nem működik. Van egy helyzet, amit életemben legalább húszezerszer átéltem már, mégsem tudok belőle tapasztalatokat gyűjteni a következő alkalomra. Ez pedig nem más, mint az álom. Amikor álmodom, még mindig nem tudom, hogy ja, igen, ez csak álom, a szörny nem valódi, a félelem felesleges, életem nincs veszélyben, aki csábít, nem elérhető, a baj elmúlik, és mindjárt felébredek. Több, mint húszezerszer éltem már át, mégis úgy álmodom, hogy közben nem tudok az ébrenlétről.
És mi van, ha az élet is ilyen? Amikor ébren vagyok, még mindig nem tudom, hogy ja, igen, ez csak ébrenlét, de a szörny nem valódi, a félelem felesleges, valójában életem nincs veszélyben, aki csábít, nem elérhető, a baj elmúlik, és mindjárt felébredek. Egy tisztább látási viszonyok közötti, fényesebb valóságba. Több, mint húszezerszer tértem már vissza álmaim honából, mégis úgy járok-kelek éber valóságomban, hogy nem tudok erről a magasabb ébrenlétről.
Megyünk, vagy maradunk
Esős volt az ősz, és áztak a pestiek,
ahogy hosszú sorban álltak, mert kenyér érkezett,
s ha arra jött egy tank, és szóltak a fegyverek,
futni kezdtek gyorsan a kapualjak felé
az emberek.
Apám is ott lapult a kapualj alatt,
nem lett hős belőle, de életben maradt.
Mi a pincében vártuk őt, és hozta a híreket,
hogy a határ még nincs lezárva,
és anyám csak kérdezett:
Megyünk-e mondd, vagy inkább maradunk,
és itt mutatjuk meg, hogy emberek vagyunk,
vagy választunk mi is egy boldogabb hazát,
a félelem helyett a remény csillagát?
Az Ernő utcában egy busz még utasra várt,
aztán másnap reggel nélkülünk átlépte a határt,
a család itt maradt, és ennyi év után
ma feltehetnénk újból a régi kérdést talán:
Megyünk-e mondd, vagy végleg maradunk,
és itt mutatjuk meg, hogy emberek vagyunk,
vagy választunk mi is egy boldogabb hazát,
a félelem helyett a remény csillagát?
Még mindig itt vagyok,
és most már úgy hiszem,
hogy itt is maradok,
bármi lesz velem.
-https://soundcloud.com/bornai/megy-nk-vagy-maradunk