Sok szó esik manapság a hulladékról, és az ő újrahasznosításáról. Komoly erők próbálják beláttatni velünk, nem mindegy, hová dobjuk azt, amire már nincs szükségünk. Ki hitte volna, hogy már a szemeteléshez is intelligencia kell? Olyasféle korszakhatáron állunk, mint amilyen az lehetett, amikor a lakosságnak le kellett mondania a bili tartalmának utcára löttyintéséről.
A feladat nem tűnik bonyolultnak, ha papírzsebkendők, törött poharak vagy ételmaradékok kidobásáról van szó. A neheze csak itt következik. Mert egy felnőtt ember nem csupán ilyesmiket dobál ki az életéből. Ott vannak például a megunt szerelmek. Amikor itt az idő, zsupsz, már repülnek is. Ott szállnak velük a szép emlékek, esetleg egy-egy fotóalbum, plusz az elfecsérelt évek. Nagy lendülettel kidobjuk férjünket, feleségünket is. Ilyenkor már komolyabb dolgok repülnek, gyerek, lakás, kocsi, néha egy egész baráti kör. Mindezt kulturáltan végrehajtani bizony nem hétköznapi feladat. A szemetelés tudományának ezen a szinten már nyugodtan akár egyetemet lehetne szentelni. Sokan vetkőzik le, és dobják el gátlásaikat, jólneveltségüket, önbecsülésüket. Mások sutba vágják szavahihetőségüket, meggyőződésüket, és fel sem mérik, hol, mikor és minek a kedvéért teszik. Olyan is akad, aki saját egészségét dobja el, és olyan is, aki az életét.
Dobálunk, szórunk, tékozlunk egy életen át. Talán azért tesszük, hogy az így kialakuló saját szemétdomb uraivá válhassunk, ha már sehol másutt nem érezhetjük nyeregben magunkat. Tudományos megoldásokra hajlamos társadalmunk előbb-utóbb mindezt kulturált mederbe tereli majd. Addig azonban mennyi még a megkoreografálni, megtanulni való! Ehhez képest semmiség, amit mostanában gyakoroltatnak velünk, hogy fémet a fémhez, papírt a papírhoz.
Találtunk egy kiskutyát. Az országút mellett üldögélt a magas fűben, jó messzire minden lakott településtől. Ennivalót és vizet tettünk le neki, és rossz érzések közepette tovább hajtottunk. Néhány kilométerrel odébb úgy döntöttünk, visszamegyünk érte. Ha még mindig ott lesz, hazavisszük.
Ott volt. Reménykedett? Nem. Biztosan tudta, hogy azok, akik születése után négy hónapon át enni adtak neki, aztán kirándulni vitték, egyszer csak visszajönnek érte. Egy ilyen kicsi állat még nem tudja, hogy az emberek szemetelési kultúrája nem túlságosan fejlett.
A kölyökkutyát Alcsút után találtuk, ezért Alcsi lett a neve. Ezúton tudatom azzal, aki kidobta, hogy jó helyre dobta. Éppen ott álltunk meg egy kis sétára, mi vittük haza, nálunk jó dolga van, finomakat eszik. Már a bundája sem olyan ritkás, és rossz tapintású, hanem dús és selymes. Nagyot nőtt, vidám, és már érti, hogy „ül”, „gyere ide”, és „ nem szabad”. Mégsem javaslom a fent említett szemetelőnek, hogy további élőlényeket dobáljon ki, ha már feleslegesnek érzi őket. Könnyen előfordulhat ugyanis, hogy nem látja majd meg az összefüggést, amikor öregen és betegen esetleg őt magát dobja majd ki valamelyik hozzátartozója, mint egy fölösleges csomagot. Azt kérdezgeti majd, hát ezt érdemlem én?
Nem tudom garantálni, hogy akkor is éppen arra járunk majd, és őt is hazavisszük. Ott ülhet valami elfekvőben az ágya szélén, és az lesz az érzése, ő a kutyának se kell.